„Embernek lenni nagy betegség. És sajnos gyógyíthatatlan is. A Csontbrigád meghal ebben az újszerű betegségben: Embernek lenni. ...  A történetben most mindenkiről elmúlt a szenvedés, azonban A Térben vándorló fény, ha átsiet valahol, azért nem szűnik meg. Emlékeznek rá, félnek tőle, és tudják, hogy mindig áthalad, de örökké visszatér.”

  „Csak a fasiszta lelki alkat képes olyan embertelen szörnyetegeket kitermelni, akik elkövették ezeket a bűntetteket. A brutalitás volt az egyetlen, ami kielégítette bűnözői ösztönüket, a Poglavniktól az utolsó mészárosig.”

A nemzetiszocialista bábállamok között központi helyet foglalt el Horvátország, ahol a náci totalitárius diktatúrát a legkegyetlenebb balkáni brutalitással valósították meg. A horvát usztasa mozgalom vezére, Ante Pavelic a világtörténelem egyik legvéresebb háborús bűnöse volt és számtalan hiteles dokumentum támasztja alá, az általa megvalósított terrorgépezet a hitleri Harmadik Birodaloméval vetekedett. Horvátországban német mintára kiterjedt koncentrációs-táborrendszer működött, melynek központja, a második világháború harmadik legnagyobb haláltábora, Jasenovac (Jaszenovác) volt. Az itt elkövetett genocídium egyedül Auschwitz és Dachau poklához mérhető.

A rendszer belső, faji és politikai alapon meghatározott ellenségeinek megsemmisítésére az usztasa rezsim a horvát állam területén 22 koncentrációs tábort hozott létre. A táborok majdnem felét római katolikus pap vezette.2 (A Balkánon összesen 29 koncentrációs tábor működött a II. világháború alatt.3 ) „A gyűjtő és munkatáborok” létrehozását a faji, vallási és politikai okokból „nem kívánatos és veszélyes személyek” számára 1941. nov. 25.-én a Mirko Puk igazság- és vallásügyi miniszter által ellenjegyzett No.CDXXIX(1528)-2101-Z-1941-es törvényhatározatában rendelte el Ante Pavelic, de a lágerek működésüket már előbb megkezdték. A törvényhatározat legfontosabb cikkelyei a következők:

„§1.
A közrendre és a közbiztonságra nézve veszélyt jelentő, a horvát nép békéjét és nyugalmát fenyegető és a Horvát Usztasa Mozgalom felszabadító küzdelmével szembehelyezkedő hűtlen személyeket koncentrációs- és munkatáborokban kötelező vizsgálati fogság alá kell helyezni. Az Usztasa Titkosszolgálat ezennel felhatalmazást kap a különböző helyeken létrehozandó táborok megalapítására.

§2.
A koncentrációs- és munkatáborokban a fogvatartás ideje nem lehet kevesebb három hónapnál és nem lehet több három évnél.

§3.
A koncentrációs- és munkatáborokba kötelező vizsgálati fogságba helyezés joga, a fogság időtartamának és az őrizet mértékének meghatározásának joga az Usztasa Rendőrszolgálatnak, mint az Usztasa Titkosszolgálat egyik szervének a hatáskörébe helyeztetik.

Minden adminisztratív és önálló testületnek, mint az Usztasa Mozgalom intézményeinek kötelessége jelentést tenni az adminisztratív testület útján az Usztasa Rendőrszolgálatnak az összes személyről, aki ezen törvényhatározat 1.§-ának hatálya alá esik.

Az Usztasa Rendőrszolgálat deportálás és koncentrációs- és munkatáborokban való kötelező fogvatartás ügyében hozott döntésére nincs jogorvoslat, nem lehet fellebbezni a járásbíróságokhoz sem.

§6.
Az usztasa felügyelő parancsnok szabályozza a koncentrációs- és munkatáborok szervezési kérdéseit, a táborokban folytatott munkát, a deportált személyek őrizetének mértékét és a velük való bánásmódot. ”4

A koncentrációs táborok az Usztasa Biztonsági Szolgálat Eugen Dido Kvaternik kommandójának fennhatósága alatt álltak.5 A komplexumok irányításával a különleges rendvédelmi erők III. osztályát, az Usztasa Népszolgálatot (Ustaska Narodna Sluzba, UNS) bízták meg. Ennek élén a horvát állam Drina folyó-környéki vezető tábornoka (General Drinjanin, Drina tábornoka), Vjekoslav „Maks” Luburic állt, aki kezdetben Jasenovac táborvezetői tisztségét is ellátta. (A „Maks” nevet barátja, Jure Francetic adta neki a jankapusztai kiképzésen.)6 A rabokat, akiket az Usztasa Rendőrszolgálat egyénileg ítélt el, két kategóriára osztották, s ez határozta meg a velük való bánásmódot. Az első csoportba tartoznak azok, akiket három évnél kevesebb időre ítéltek el. Munkaerejüket igénybevéve és szervezetüket alultáplálva fokozatosan hajszolták a végkimerülésbe őket. Csak néhány fogoly szabadult a büntetés letöltését követően, de többségük nemsokára meghalt a lágerben szerzett betegségek következtében. A többieket formálisan három évre ítélték, de rendszerint megérkezésük után rögtön ki is végezték őket.

A szinte törpe termetű, arcán infantilis vonásokat viselő Vjekoslav „Maks” Luburic a II. világháború előtt többször börtönbüntetésre ítélt, közbűntényes bűnöző volt. 1929 szept. 7.-én két napra ítélték Zágrábban éjszakai csavargásért, 1931 dec. 5.-én a mostari járásbíróság pedig öt hónap kényszermunkát szabott ki rá a mostari értéktőzsde állományához tartozó 8.305 dénár elsikkasztásáért. Ezután még egyszer letartóztatták sikkasztásért. Szabadulását követően követte Pavelicet az emigrációba és magyar, ill. olasz usztasa kiképzőtáborok vezetésében vett részt. Katonai tevékenységéért Pavelic usztasa tábornoknak nevezte ki. A horvát haláltáborok irányítójaként havonta két-három alkalommal, néhány napra látogatott Jasenovacba. Ilyenkor számtalan kegyetlenséget hajtott végre, ezért a foglyok már akkor megrettentek, amikor meghallották, hogy a lágerbe jön. (A rabok már a táborba érkezésükkor találkoztak vele, amint gyűlölködő hangú szónoklatot intézett hozzájuk.) Ököllel, puskacsővel verte agyon, revolverrel lőtte le áldozatait vagy pedig torkukat metszette fel, szadista kéjjel élvezve a gyilkosságokat. Állandó őrjáratot tartott a táborban, éberen figyelte a „tábori fegyelmet” megsértő elítélteket, a legyengült, idős és beteg rabokat, a szemétben élelemért kotorászókat, de azt is megbüntette, aki nem üdvözölte őt usztasa-köszöntéssel.7 1942.okt.9.-én (ekkor már megvált jasenovaci tisztségétől, de továbbra is a horvát táborok élén állt) rendezett banketten, miután szétosztotta a Pavelic által elküldött arany és ezüst kitüntetéseket alárendeltjeinek, ittas állapotban szónoklatot tartott. Beszédében büszkén kérkedett azzal: „Több embert mészároltunk le itt, Jasenovacban, mint az Oszmán Birodalom egész európai megszállása alatt.”8

A 22 haláltábor közül a legnagyobb táborkomplexum az 1941 augusztusától 1945 áprilisáig működő jasenovaci volt. A nemzetiszocialisták először a Száva partján, Zágrábtól 100 km-re DK-re fekvő Jasenovac szerb lakosságát gyilkolták le és helyőrséget helyeztek a városba. Az 1775-ben épült Keresztelő Szent János-templomot 1941. aug. 15.-én pusztították el a horvát csapatok.9 Az usztasák megszentségtelenítették a templomot: marhákat őriztek benne, lerombolták a berendezést és összetörték az ikonosztázt. A templom elpusztítását az usztasák által kényszerített jasenovaci rabok októberben kezdték el és az ősz végére fejezték be. 1945 tavaszán az usztasák az 1887-ben épített plébániát is felégették.10 1941 augusztusában kezdték el a végül több mint 240 négyzetkilométeres területre kiterjedő, öt nagyobb komplexumból és három kisebb táborból álló jasenovaci táborrendszer építését, mely 1942 februárjában fejeződött be. A táborrendszer legszámottevőbb része Jasenovac térségében volt. Az első két tábor, Krapje (Jasenovac I.) és Brocica (Jasenovac II.) csak 1941 novemberéig volt használatban, ekkortól három újabb tábor folytatta működését, egészen a háború végéig: Ciglana (Jasenovac III.), Kozara (Jasenovac IV.) és Stara Gradiska (Jasenovac V.). 11 Bosanska Gradina, Ustice és Mlaka lágerei is a komplexumhoz tartoztak. Ciglana, Bosansaka Gradina és Stara Gradiska területe volt a legszámottevőbb és itt végezték ki a legtöbb áldozatot is.12 Az első szerbekből és zsidókból álló transzport a Jasenovactól 12 km-re Ny-ra található Krapjéba érkezett. Hamarosan a rabok száma annyira felduzzadt, hogy Jasenovac és Krapje között, Strug folyó közelében újabb lágert létesítettek, Brocica elnevezéssel. Az első két táborba zsidókat (Zágrábból, Osijekből, Szarajevóból és más városokból), szerbeket és horvátokat (a bábállam egész területéről) deportáltak. Sok értelmiségi volt közöttük, akik különösen kegyetlen bánásmódban részesültek. A foglyokat a táborok, barakkok gyors felépítésére is kényszerítették, amellett, hogy az állandóan víz alatt lévő (a Száva és a Strug folyók megáradása miatt) gátnál dolgoztatták őket. Munka közben is gumibotokkal és puskacsövekkel verték őket az usztasa fegyőrök. Amellett, hogy gyorsan kellett dolgozniuk, az usztasák futásra is kényszerítették őket. Ha valamelyik rab összeesett, helyben kivégezték. Hasonlóan végezte életét az is, aki munka közben egy másodpercre megpihent vagy akárcsak megállt a kimerültségtől futás közben. Ljubo Milos ilyen kivégzések esetén az őröknek még a puska használatát is megtiltotta, ezért késsel vágták el az áldozatok torkát. A broscicai tábor kínzásainak egyik hírhedt színtere volt az ún. „drót”. Ez egy 5 méter hosszú, 5 méter széles és 1 méter magas, szögesdrótkerítéssel körbevett ketrec volt a mocsárban. A raboknak több napot kellett eltölteniük itt mezítláb (lábuk a mocsárban volt) és guggoló testhelyzetben, étel és ital nélkül. Sokan vesztették a ketrecben életüket (tk. a zágrábi Dr. Oton Gavrancic) vagy szereztek légúti fertőzéseket vagy más súlyos betegségeket. A mocsaras terület végül alkalmatlannak bizonyult a tartós berendezkedésre. 1941 novemberében az őszi esőzések szinte egyetlen, hatalmas tóvá változtatták a területet. A gátak teljesen megrongálódtak és az usztasák féltek, hogy az árvíz majd az őrhelyeiket is el fogja lepni. Ezért 1941 késő őszén létrehozták a III. tábort, Ciglanát, a jasenovaci téglagyár melletti területen. November 15.-e körül a broscicai táborban Luburic elrendelte, hogy a legyengült, elköltözésre képtelen foglyokat végezzék ki. Ez alkalommal 600-700 főt végeztek ki. Ugyanezen a napon még két másik tömeggyilkosság zajlott le. Luburic további 85 ember kivégzésére adott utasítást, akik azt kérvényezték, adjanak nekik jobb minőségű ételt a nehéz munka miatt. Ljubo Milos társaival mintegy 50 zsidót is lemészárolt, akik „nem akartak gyorsan dolgozni”. Ezután még maradt kb. 700 elítélt, akiknek farönköket, szerszámokat és más anyagokat esőben és sárban kellett szállítaniuk az új táborba. Az I. és II. tábor több ezer lakójából csak 250-en érkeztek meg a III. táborba. Öt hónap alatt mintegy nyolcezren vesztették életüket az I. és II. táborba. A III., a ciglanai komplexum volt a legnagyobb és a legtöbb tömeggyilkosságot is itt követték el.13 A IV. tábor, a bőrgyárként működő Kozara, Jasenovac belvárosában, a Dimitrijeva utcában kapott helyet. A „tímárság” kis kolóniája fontos volt az usztasák számára a hadseregnek szállított bőrtermékek miatt, ezért az itt fogvatartott rabok viszonylag jobb ételeket kaptak és kevésbé voltak kitéve a fegyőrök embertelenségének.14 A jasenovaci komplexum ötödik tábora, a fő tábortól K-re található stara gradiska-i (a névadó falu közelében) 1941-től működött elsődlegesen nők és gyermekek számára. Több mint 50000 szerb, zsidó, cigány és gerilla raboskodott itt, ahol német katonák és különleges kegyetlenségükről hírhedt usztasa női fegyőrök felügyelete alatt éltek, ez utóbbiak a férfi őrök testvérei vagy feleségei voltak. Közülük is kitűnt extrém szadizmusával Nada Tanic Luburic, aki Jasenovac első táborparancsnokának, „Maks” Luburicnak a testvére és Jasenovac második parancsnokának, Dinko Sakicnak a felesége volt.15 Az Esperanza néven hírhedté vált 1926-ban született, négy elemit végzett női fegyőr 1942. okt. 19.-től volt a Stara Gradiska tábor usztasa tisztje. Itt ismerte meg férjét 16, akitől három gyermeke is született. A becslések szerint több mint 8000 nőt fojtott meg társnői segítségével.17 A beteg gyermekeket még brutálisabb halálnemmel gyilkolták meg. Először összeszedették őket a női rabokkal (köztük volt Marijana Amulio, aki szemtanúja volt az eseménynek), akik saját életüket veszélyeztetve gondoskodtak róluk, majd egy torony padlására zárták be őket. Ante Vrban táborparancsnok mérgező gázt vezetett a padlásszobákba, s a gyermekek rettentő kínok között, hosszú haláltusát elszenvedve végezték rövid életüket.18 Az usztasa hatalmi elit nagylelkűen meghálálta a női fegyőrök kegyetlenkedéseit. Nada Luburicot 1944.jan.10.-én a 3. zászlóalj parancsnoka, S. Bosak kapitány ajánlására a Poglavnik bátorságért adományozott bronzérem-kitüntetésre terjesztette fel, amit azután meg is kapott. A hivatalos indoklás szerint „1943. dec. 31.-én, 1944. jan. 1.-én és jan.6.-án érdemeket szerzett nagyszámú sebesült megmentésében, bátran és önfeláldozóan kiállt a sebesültek megmentéséért és szállításáért.” A másik legkegyetlenebb női fegyőr Maja Buzdon volt.19 Társaikkal, Ljubica Flanjak-kal, Ankica Cup-pal, Mela Janjic-csal és Bozica Obradovic-csal együtt az előbb említett 1943. dec. 31.-i, 1944. jan. 1-i és jan. 6.-i „érdemeikért” 1944. márc. 27.-én Ante Pavelic és a fegyveres erők minisztere, Ante Vokic a Zvonimir király csataszalagos koronájának vasérem-kitüntetést adományozott nekik a Poglavnik No.Oc.-896-Zv.medal-1944-es rendelete alapján.20

Az összes tábor max. 7000 ember befogadására volt képes, de általában 3-4 ezernél többen sohasem raboskodtak egyszerre.21 A legtöbb táborlakó szerb etnikumú volt, de csaknem a teljes horvát zsidóságot és cigányságot is ide deportálták, csakúgy mint az usztasa rendszer megdöntéséért küzdő ellenállókat, akiknek nagy része a felszabadító partizánmozgalomhoz tartozott. A németországi koncentrációs táborokban használatos jelvényekhez hasonlóan az első rabokat színekkel jelölték meg: a zsidókat sárgával, a szerbeket kékkel, a kommunistákat pirossal. A cigányok nem kaptak jelzést. Mielőtt ide hurcolták őket, a horvátországi zsidókat Zágrábban, a bosznia-hercegovinaiakat pedig Szarajevóban gyűjtöttek össze. Néhányukat más városokból egyenesen deportáltak a haláltáborba. Legtöbbjüket már a megérkezésükkor megölték a tábor közelében lévő grasniki, donja gradinai és más kivégzőhelyeken.22 Ezekben a kivégzésekben a legkegyetlenebb gyilkosok Maks Luburic, Ljubo Milos, Ivica Matkovic, Miroslav Filipovic, Hinko Picilli, Jerko Maricic, Mujo Jusic, Ljubo Matkovic, Tihomir Kordic, Alaga Djulkic, Dragan Gasparovic, Matija Matijevic és Skocibusic voltak a ciglanai táborban.23 Csak a legjobban képzetteket hagyták életben: az orvosokat, a gyógyszerészeket, a villanyszerelőket, a cipészeket, az aranyműveseket, akiket a jasenovaci műhelyekben vagy a táborszemélyzet tagjai között foglalkoztattak.24 A zsidóság nagy részét 1942 augusztusáig meggyilkolták, az életben maradottakat Auschwitzba szállították. 25 A foglyokat négy éven keresztül, hetente újabb szállítmányokkal, vasúti kocsikon, teherautókon vagy gyalogmenetben hozták a ciglanai lágerbe. Már a  megérkezés előtt éheztették és különféle kínzások alá vetették őket. 1944 szept. 23.-án a stara gradiska-i táborból mintegy 700 fős csoportot vittek át a ciglanai komplexumba. A 38 kilométeres utat majdnem végig futva kellett megtenniük a legyengült raboknak és aki megállt vagy tántorgott, azonnal lelőtték. Sokan végső elkeseredésükben a Szávába vetették magukat az úton. Miután megérkeztek Ciglanába, a tábori adminisztráció épületében a táborparancsnokok vagy helyetteseik elé vezették és nemzetiségük vagy vallásuk szerint különféle csoportokba (szerb, zsidó, horvát, cigány) sorolták be őket. Maks Luburic, a táborvezető minden csoportnak kirekesztő hangvételű, a legprimitívebb uszításokkal túlzsúfolt szónoklatot tartott, mialatt korbáccsal vagy gumibottal súlyos ütéseket mért a rabok fejére vagy hátára. Egyeseket, mint az 1942. nov. 12.-én érkező Stojan Lapcevic-et is, már ekkor véresre vertek. Ezután elvezették és az usztasák minden értéküktől (óra, zsebkés, pénztárca, ékszerek, könyvek stb.) megfosztották őket. A foglyoknak nyilatkozatot kellett tenniük, hogy az összes pénzüket, értéktárgyaikat és személyi irataikat átadják az őröknek és nem rejtegetnek semmit sem. Aki a legkisebb mértékben engedetlenséget tanúsított, az usztasák súlyosan megtorolták. 1941 szept. 18.-án egy Poljokan nevezetű öreg embert hoztak a lágerbe. Miután átadta személyes tárgyait az őröknek, észrevették, hogy pénzt varrt be a kabátjába. Ljubo Milos táborparancsnok ezért az újonnan érkezett rabok előtt kétszer átszúrta egy hatalmas késsel szerencsétlen áldozatának mellkasát. Josip Fabijanec vallomásában leírja, „amikor egy 120 fogolyból álló csoport megérkezett, az usztasák 13 elvtársat azonnal lelőttek”. A nyilatkozat aláírása után mezítelenre vetkőztették a rabokat, lefoglalták jobb minőségű öltözékeiket, alsóruháikat, cipőiket és ócska kacatokat adtak helyettük. Általában csak az alsóruháikat hagyták meg és még a tél közepén is cipő nélkül dolgozniuk a fogvatartottaknak. Még jobb takaróikat is régi, rossz minőségűvel „cserélték ki”. Ruházatuk lefoglalását követően a számukra kijelölt barakkokba kellett vonulniuk, s akinek nem jutott barakk, kénytelen volt a szabadban éjszakázni. Sokakat meztelenül és mezítláb órákon vagy napokon keresztül a főraktárban, az „alagútban” vagy a szabadban várakoztattak. Akinek sikerült túlélnie ezeket a megpróbáltatásokat, azt kivégezték. Eleinte senki sem kaphatott csomagokat és leveleket, az usztasák minden küldeményt felbontották. 1942 nyarától a fegyőrök által engedelmesnek és szorgalmasnak ítélt raboknak megengedték, hogy -szigorúan cenzúrázott- levelezőlapot írjanak családjuknak. Tulajdonképpen csak annyit tudathattak a hozzátartozókkal, hogy életben vannak. A későbbiekben számtalanszor büntette azzal a tábori adminisztráció az összes foglyot, hogy nem küldhették el és nem vehették át leveleiket.26

A ciglanai tábor lakóinak többségét a táboron belül a nagy téglagyárban, a láncgyárban (ez utóbbiak a Valic-testvérek tulajdonában voltak), a pékségben, az erőműnél, a fűrészmalomban, a különféle gazdaságokban vagy a táboron kívül a kisebb és nagyobb gátaknál, a szögesdrótból készült kerítés felállításában, az 1942 végén befejezett hatalmas falnál, bunkerek és védelmi pozíciók kiépítésénél, favágóként, a mezőn, gazdaságokban és a szomszédos Jablanacban dolgoztatták. 27 Egyesek autókat, teherautókat és csónakokat pakoltak. Naponta legalább tíz óra volt a munkaidejük, pihenés nélkül, még szombaton és az ünnepnapokon is dolgozniuk kellett. Csak a „legszorgalmasabbaknak” engedélyezték 1943-ban a szombati szabadnapot. A fegyőrök a műhelyekben is állandó őrjáratot tartottak. Aki megpihent, lassan dolgozott, vagy túl sokat időzött a fürdőszobában, azonnal súlyos büntetésben részesült. Nem folytattak semmiféle vizsgálatot azok ellen, akiket szabotálással gyanúsítottak meg, hanem rögtön agyonverték vagy más módon gyilkolták meg őket. Otto Breyer szemtanúja volt, amint az egyik este az usztasák összeterelték a rabokat és véletlenszerűen huszonötöt kiválasztottak közülük, akiket drótozott korbáccsal huszonötször megkorbácsoltak. Az áldozatok ezt követően napokig nem tudtak lábra állni. Az orvosok hiába rendeltek el pihenést az idősek, betegek és gyengék számára, az usztasák, különösen Hinko Picili, mit sem törődtek ezzel. A kegyetlen őrök élvezettel verték, majd dolgozni kényszerítették őket. A külső munkálatok során is több ezer embert végeztek ki. Gyakran fordult elő, hogy teljes csoportok sohasem tértek vissza a táborba vagy csak egy töredékük érkezett meg. Az őrök ilyenkor azt állították, hogy a rabok megpróbáltak elfutni, ezért ölték meg őket. Sok esetben maguk az usztasák kérték a rabokat, menjenek Németországba vagy más táborba dolgozni, vagy feküdjenek be „kezelésre” a kórházba. Ilyenkor összegyűjtötték a jelentkezőket és likvidálták őket. Otto Breyer szemtanúja volt, amint  teherautóba rakták a djakovói táborba jelentkezett foglyokat. Az ülő vagy térdeplő testhelyzetben lévő emberekre hatalmas ponyvatetőt borítottak, amire öt-hat fegyőr felmászott és elkezdtek ugrálni a rabok fölött. Közben rugdosták és puskacsövekkel ütötték őket, amíg életüket nem vesztették. A kivégzésnek ezt a módját „djakovói gyógyulásnak” nevezték. Az is gyakori kivégzési mód volt, amit új rabok érkezésekor alkalmaztak, hogy a korábbi foglyokat összeterelték az udvaron és Maricic kiválogatott közülük néhányat, akiket elvezettek. Ennek ellenére a raboknak ott kellett maradniuk és órákig várakozniuk, míg Maricic vissza nem jött és el nem vitt pár embert. Egy éjszaka folyamán többször is megismételték ezt. Általános szokás volt, hogy a táborlakókat éjszaka az őrök felkeltették és körbe kellett futniuk a barakkokat. Közben puskacsövekkel ütötték őket. Milan Duzemlic 1943 karácsonyán érkezett a táborba, ahol először 22 nap magánzárkát kapott. A legkegyetlenebb kínzásoknak vetették alá: lábát megégették, körmei alá tűket csúsztattak, gumibottal ütötték, deszkát helyeztek a mellkasára, amit testébe kalapáltak. Mindkét kezén lévő sebhelyei sohasem gyógyultak be teljesen. Duzemlic társainak szenvedéseiről is hitelesen képet ad. Josip Djogast összekötözték, majd „labdává gömbölyítették össze” és szöges deszkán gurították.  Djuro Sertic fegyőr combjából húsdarabokat vágott ki és besózta áldozatának sebeit. 1944 decemberében Luburic, Matkovic, Ljubo Milos, Stojcic és Kordic a 19 éves pleznai Marica Loncarevicet kínozták meg. A meztelen lányt földhöz vágták, szétterítették lábait, majd keresztrefeszítették egy asztalon, miközben cigarettájukkal égették nemi szervét. Egy gyermekmészárlás alkalmával az egyik usztasa levegőbe hajított egy egyéves csecsemőt, aki egy másik fegyőr szuronyára esett. Nikola Bracic őrmester, miután megölte a kozaricai Ivan Sulekicet, a véréből ivott. 1944 decemberében Valent Tomsic elfogott partizánt kínozták halálra, akinek heréit is kivágták. Andrija Katalinic, a tábori borbélyként dolgozó elítélt tanúja volt, amint az egyik idősebb, Jozo nevezetű usztasa fegyőr azzal kérkedett, milyen nagy élvezetet jelent számára a partizánok gyermekeinek lemészárlása és hogy naponta 10-20 gyermeket gyilkol meg tréfából. Majstojovic, Polic és Maricic több alkalommal is versenyeztek, ki a legjobb mészáros. Az áldoza- tokat letérdeltették arccal a földnek és hátulról revolverrel agyonlőtték őket. Ha nem állt be a halál, késsel elvágták a torkukat. Egy ilyen eset után a társaságuk- ban tartózkodó Matijevic törzsőrmester lenyalta az egyik véres kést. Ez annyira visszataszító látvány volt, hogy a rabok, köztük Josip Riboli, elfordultak.28

A jasenovaci tábor 1942 januárjában kinevezett igazgatója, Ivica Matkovic a hírhedt Hinko Dominik Picilli mérnökkel krematóriummá alakíttatta a téglagyár kemencéjét, ahol 1942 februárjától májusáig számtalan élő embert is elégettek mérgező kéndioxiddal és Ziklon B gázzal.29 Hamarosan elkészült Gradinában egy második krematórium is, de nem rendelkezünk információval annak működéséről. Picilli jelentős befolyással rendelkezett a táborban, a jasenovaci munkaszolgálat parancsnokaként könyörtelenül dolgoztatta a legyengült rabokat. Mindenhová egy vasdrótból készült korbácsot vitt magával, ezzel mért hatalmas ütéseket a munkájukkal foglalatoskodó foglyok különböző testrészeire: fejükre, felsőtestükre, kezükre és lábukra.  Előszeretettel kínozta az orvosok által pihenőt kapott rabokat, felkeresve őket barakkjaikban és ostorával kényszerítette őket a munka felvételére. Picilli az első horvát működő horvát krematóriumot a német krematóriumok tervrajzainak alapos tanulmányozása után építette meg. A „Picilli-kemencét” rövid idő alatt készítették el a táborban lévő elítélt kőművesek, akiket Picilli a munka végeztével rögtön kivégeztetett. A krematóriumban először nőket és gyermekeket égettek el, akiket a stara gradiska-i és más lágerekből szállítottak ide. Később főleg az idős, beteg és legyengült rabokat semmisítették itt meg. Az áldozatokat szállító teherautók a téglaraktár előtt álltak meg.30 Sado Cohen-Davko, a stara gradiska-i női tábor zsidó túlélője látta, amint nők és gyermekek egy csoportját levetkőztették és fürödni, ill. fertőtleníteni rendelték őket a krematóriumba. Az ajtónál két megtermett hóhér állt, az egyik hatalmas fakalapácsával vert rá az áldozatokra, a másik félholtan a kemencébe dobta őket.31 Mintegy ötezer embert, többségben nőket és gyermekeket (3 éveseket is) égettek el ily módon a stara gradiska-i tábor lakói közül és további tízezer elítélt (más táborokból és helységekből) halt meg a krematóriumban. Egon Berger egy krematórium közelében lévő műhelyben többször hallotta az áldozatok sírását és kiáltásait és a vasajtó bezárulásának tompa hangját. Azután csönd, csak a füst jelent meg a kéményben. Nemsokára újabb áldozatok jajveszékelése hallatszott.32 A „Black Maria” elnevezésű fedett autó majdnem minden este végigszáguldott a táboron és vitt el rabokat a krematóriumba. 1942 tavaszától a gyengéket és a betegeket élve vetették a téglaégető kemencébe.  Ezt a kemencét számos kisebb kemencére osztották, amelyeket egy közös kéménnyel kötöttek össze. Egy kemencébe mintegy negyvenen-ötvenen fértek el, így egy éjszaka alatt általában 450-600 embert égettek el.33 A kivégzéseket Picilli mellett Luburic, Ljubo Milos, Ivica Matkocic, Ante Zrnusic és Ante Mandic felügyelte.34 Az elzárt, leszigetelt szobákba levegő vagy fény egyáltalán nem hatolhatott be. A fekete füst és a korlátozott méretű tömegsírokba már nem elhelyezhető, az udvaron temetetlenül fekvő, megégett holttestek bűze elárasztotta a környékbeli településeket is.35 Valószínűleg ez lehetett az oka, hogy 1942 májusában használaton kívül helyezték és lerombolták a krematóriumot.

A fegyőrök a munka alatti pihenést, a foglyok gyülekezését, a konyhában való „kotorászást”, a beteg és kimerült rabok panaszait a tábor rendje elleni legsúlyosabb támadásnak tekintették 36 és megtorlásképpen a legválogatottabb kínzóeszközöket (ostor, korbács, kalapácsok, kések, puskacső, revolver, „koponyapréselő”) használták. Gyakran vasszeget ütöttek az áldozatok szájába, szuronyokkal szúrták át vagy öklelőkkel, cölöpökkel szúrták halálra őket. Többször előfordult, hogy egy fegyőr, társai tudta nélkül, tiltott dolgot engedett meg egy rabnak. Ilyenkor ha ez a másik usztasa tudomására jutott, a legembertelenebb módon kínozta meg a kedvezményben részesített foglyot.37 Sok elítéltet rozsdás dróttal összekötözve vezettek a donja gradina-i kivégzőhelyre, ahol éjjel és nappal egyaránt követtek el tömeggyilkosságokat. Itt miután fakalapáccsal összeverték és halmokban egymásra dobálták a kivégzendőket, leöntötték petróleummal őket és szenet tettek alájuk.38 A gradinai és usticai kivégzéseket kezdetben egyedül hajtották végre az usztasák, de 1942 után romákat is bevontak a Mujica hadnagy irányította kivégzőosztagba. Az áldozatokat egy 3-8 négyzetméter nagyságú gödör megásására kényszerítették, majd dróttal összekötözve be kellett ugraniuk a gödörbe. Itt egy usztasa vagy egy roma kovácskalapáccsal fejükre ütött, késsel vágta el a torkukat, baltával sújtott a nyakukra vagy cölöpöt vert be a szájukba. Néha még az is előfordult, hogy a kivégzendőktől megkérdezték, van-e rokonuk a táborban és ilyenkor a hozzátartozónak kellett elkövetnie a gyilkosságot. Így ölte meg testvér a testvért, az apa a fiát, a lány az anyját. Az usztasák, köztük Mujica hadnagy is személyesen, sok elítélt hátából „kantárszárat”, „gyeplőt” vágtak ki, úgy vonszolták őket a földön. A fiatalabb usztasák közben az áldozatok orrát és fülét vágták le, amit zsebkendőbe helyezve zsebükben őriztek. Egon Bergert 1941 decemberétől sírásóként dolgoztatták, így tanúja lehetett, amint a kivégzetteket elhamvasztották (naponta 200-300-at) és hamvaikat beszórták a sírba. 1942 februárjában Egon Berger kórházba került, mivel nem ásott elég gyorsan és egy fegyőr ötször átszúrta lábát szuronyával. Jakob Finzi is sírásó volt tíz napon keresztül és naponta mintegy 3000 halottat égetett el társaival. A tanúvallomásában fejek, karok, újjak, nemi szervek nélküli, betört koponyájú, szeggel átszúrt mellkasú, az ütésektől feketére és kékre változott holttestekre emlékszik vissza.39 Számos foglyot, miután megvárakoztatták őket a főraktárban vagy másutt, meztelenre vetkőztetve, kezüket a hátuk mögött dróttal megkötözve felhajtották egyesével a Granikra. Itt nehéz, gyűrű formájú vassúlyt erősítettek az áldozatok karjára, majd fakalapáccsal, kovácskalapáccsal vagy baltával ütötték őket. Gyakran felmetszették mészároskéssel a hasukat is és végül bedobták őket félholtan a Szávába. Ezt a kínzást csak Egon Berger élte túl.40 Franjo Kosina szemtanúja volt, amikor 1944 karácsony előtti vasárnapján 11 óra körül negyven meztelenre vetkőztetett nőt és gyermeket tereltek a Granikra, ahol Luburic elvágta torkukat, majd Prpic felvágta hasukat és bedobta őket a Szávába. Akasztásra is többször sor került, az kivégzettek holttestét több napig a bitón hagyták. Franjo Kosina szemtanúja volt 35 ember kivégzésének. Köztük volt egy nő is, akinek négy gyermeke volt a táborban. A gyermekek az akasztófánál sírtak és szoknyájába kapaszkodtak, mire Picilli olyan nagyot rúgott az egyik hat éves lány koponyájába, hogy még a csizmája is szétrepedt. Egy terhes nőnek a hasát vágták fel, kivették belőle magzatát és áttették, illetve egy másik nem terhes nő felvágott gyomrába. Az egyik legkegyetlenebb usztasa fegyőr a magyar Horvát Máté volt, aki ittas állapotban mindig új áldozat után nézett és mindig új kínzást talált ki, amit előtte még sohasem alkalmaztak a gyakorlatban. A haláltáborban működött egy olyan gép is, amely összepréselte és összezúzta az élő embereket és egy „fűrészgép” is, amely szintén élő áldozatokat fűrészelt ketté. Mato Sulina szemtanúja volt, amint egyik társára az egyik fegyőr üllőt helyezett és halálra „kovácsolta” egy kalapáccsal. Az éheztetés is általánosan bevett kivégzési mód volt. A speciális kínzókamrává átalakított harangraktárat kifejezetten erre a célra hasznosították. Ez egy ablak nélküli, 30 fő befogadására alkalmas kis barakképület volt, üvegajtóval, amin keresztül a helységbe be lehetett látni. Az usztasák több héten keresztül, étel és ital nélkül tartották itt összezsúfolva áldozataikat. A végnapjaikat élő, csonttá soványodott rabok hangosan kiáltozták: „Vigyenek el innen! Öljenek meg!” A fegyőrök, Ivica Matkovic-csal az élen, az épület előtt elhaladva hangosan nevetve szórakoztak az elítéltek szenvedésén. Amikor új rabok érkeztek a harangraktárba, a régebbieket, akik még nem haltak éhen, a Granikra vezették, ahol hosszas kínzások (ütések, késszúrások, fülcsonkítások) után kivégezték őket.41 Amikor a nácik háborús veresége már egyértelmű volt, az usztasák még szörnyűségesebb halálnemekkel pusztították el az elítélteket. Kialakítottak egy speciális medencét, amelyet dróttal kerítettek körül. Az áldozatok térdig mentek a hideg vízbe és kezüket is belehelyezték. Több órán keresztül kellett így állniuk. Többségük holtan bukott a vízbe és csak nagyon kevesen élték ezt túl, köztük Adolf Friedrich is.42 A legtöbb jasenovaci tömeggyilkosságot éjjel, titokban követték el, ezért a túlélők sokszor nem tudtak pontos számokat mondani és bizonytalanok voltak a kivégzések időpontját illetően is.43

A tábor mindennapi életét az embertelen munka és az usztasa őrök kegyetlen viselkedése mellett a kevés élelem, a hiányos táplálkozás, az embertelen szállásviszonyok is jellemezték.44 A foglyok táplálkozása szegényes és elégtelen volt: reggelire meleg vizet (az egyik túlélő, Otto Breyer iszapos, sáros víznek írja le) kaptak búzalisztdarabkákkal, délben káposzta-, bab- vagy krumplilevest (néhány babszem vagy krumpli volt benne). Nem minden nap vacsoráztak, ha pedig volt, akkor is hasonlót kaptak, mint ebédre. Zsiradékot egyáltalán nem fogyasztottak, sót keveset. Kenyér rendszertelenül jutott az asztalra, előfordult, hogy több hónapon keresztül nem ettek kenyeret. Amikor mégis hozzájutottak, nagyon rossz minőségű korpával felhígított fekete kenyeret kaptak. Adagjuk akkor sem haladta meg az egynyolcad kilót (12,5 gr) naponta. (Az usztasák ezzel szemben bőséges, tápanyaggazdag élelmet biztosítottak maguknak.)45 Sokan meghaltak szívelégtelenség, végkimerültség vagy a hideg következtében is.46 Az is súlyos problémát okozott, hogy a rabok havonta csak egyszer moshatták ki piszkos ruháikat. Minden nyáron vérhas- és tífuszjárvány tizedelte meg a haláltábort és más emésztési betegségek is gyakoriak voltak. A téli hónapokban is gyakoriak voltak a járványok, különösen a tífusz és más betegségek is. 1942-ben egyetlen hónap alatt 1800 fogoly vesztette életét a járványok következtében. Amíg nem épültek fel a barakkok, a rabok az „alagútban”, raktárakban, téglaraktárakban, a műhelyek padlásszobáiban vagy a szabad ég alatt aludtak.47 A fűtetlen, piszkos, hiányosan felépített 24 méter hosszú és 6 méter széles fabarakkok állandóan ki voltak téve az időjárás viszontagságainak, s alaposan megrongálódtak az eső, a hó és a sár következtében.48 A barakk közepén folyosó volt, ettől jobbra és balra helyezkedtek el a hálóhelyek. A poloskákkal, tetvekkel és bolhákkal teli, hasztalan tisztított hálóhelyen hat ember fért el. Amikor újabb csoport érkezett és nem volt elég hely a barakkokban, az usztasák arra kényszerítették a foglyokat, hogy egymáson feküdjenek. (Ha így sem fértek el, akkor kerültek ki a szabadba.)49 A téli időszakokba naponta átlagosan tíz ember fagyott meg. A temetetlen holttestek a tábor területén szétszórva vagy néhanapján nagy halmokba összegyűjtve feküdtek.50 A láger orvosai és gyógyszerészei, akik szintén itt raboskodtak, a lehetőségekhez képest igyekeztek segítséget nyújtani társaiknak. Hiányos felszerelésük következtében azonban nem sokat tehettek, s fontosabb műtétekre eleve nem is kerülhetett sor. Az usztasa fegyőrök minden halálraítélt súlyos beteget, ha nem végzett velük rövid úton a halál, kirángattak az ágyból és lemészárolták őket a Gradinán vagy a Granikon.51

A komplexum elégtelen infrastruktúráját csak különféle küldöttségek érkezése előtt fejlesztették valamennyire, így 1942 februárjában a nemzetközi fasiszta bizottság és sajtóküldöttség, majd 1944 júniusában a Vörös Kereszt látogatásakor.52 1942 elején nemzetközi fasiszta bizottság kereste fel  a haláltábort. A bizottság szinte teljes egészében usztasákból állt, egy német, egy olasz és egy magyar küldöttel kiegészítve. Luburic parancsba adta, gyorsan építsenek fel központi konyhákat, ill. tisztességes barakkokat és fekhelyeket. A rabok élelmezését is valamelyest javították, viszont még keményebben dolgoztatták őket és még rosszabbul bántak velük. Tíz lépésenként álltak az őrök, akik ütötték és még gyorsabb munkára kényszerítették a foglyokat. Az építkezések alatt összesen 72 elítéltet vertek agyon. A rabok ingujjára egy rongydarabot varrtak, amelyen egy magas szám állt. Az usztasák ezzel kívánták becsapni a bizottságot, bizonyítva azt, hogy a táborlakók száma megegyezik a nyilvántartásban szereplő számokkal, azt a hamis látszatot keltve, hogy minden fogoly él. 1942 folyamán még több hasonló bizottság is megtekintette a lágert. Novemberben az egyik ilyen látogatás alkalmával az egyik usztasa bizottsági küldött, Aleksandar Seitz egy fogvatartott idős szlovén katolikus papot hallgatott ki, aki a feltett kérdésekre mindig csak annyit mondott: „Én a X. számú fogoly vagyok.” Végül az usztasa megelégelte a monoton válaszokat és követelte, rendesen, normális emberi hangon válaszoljon. Így derült ki, hogy szlovén származású és egy horvátországi templom plébánosa volt, de azt ő maga sem tudta, miért van a lágerbe. Luburic nem engedhette meg ezt „a tábor rendje ellen elkövetett erőszakot”, ezért az öreg papot másnap beidézte az irodájába. Bejelentett, hogy hazamehet és még egy iratot is adott át neki szabadonbocsájtásáról. Az őrök kikísérték, és környéken végeztek vele. Csak a megmaradt ruhadarabjait hozták vissza a táborba.53

A Vörös Kereszt 1944-es látogatására nem került sor, mert az usztasák meghiúsították. Mihajlo Maric, Bjelovarból érkezett fogoly szemtanúja volt, mikor a Vörös Kereszt két teherautója megérkezett a tábor udvarára. Az usztasák meggyilkolták a sofőröket, a gépkocsikat átfestették, majd másnap bejelentették a hangosbemondón keresztül, hogy a partizánok megtámadták és zsákmányul ejtették a teherautókat. Maric tanúja volt annak is, amikor Andrija Artukovic meglátogatta a tábort. 1942. febr. 6.-án a Vatikán képviselői érkeztek a komplexumba és mindenben megnyerte tetszésüket a haláltábor működése: „A helyzet nem olyan rossz, mint amilyennek mondják” - adták hírül a világnak.54
  A táborban külön kasztot alkottak a besúgók és az ún. szabad rabok. A besúgók a fegyelmi vétséget vagy „súlyos bűntényeket” (ez az usztasák egymás közötti rivalizálását jelentette, nem a valóban elkövetett emberiségellenes bűntetteket) elkövető usztasák voltak, akiket büntetésből küldött a mozgalom Jasenovacba. Az elítéltek által „Ügynökségnek” nevezett rendőrügynököket a tábori adminisztráció egy elkülönített épületben helyezték el és ugyanazt az élelmet biztosították számukra, mint amit a fegyőrök kaptak. Feladatuk az volt, hogy a foglyokat tartsák állandó figyelemmel, nemcsak munka közben, hanem alvás alatt is. Szabadon mozoghattak az egész láger területén, sőt, még falakat is elhagyhatták. Botokkal és pálcákkal voltak felszerelkezve és ütésekkel kényszerítették a rabokat munkára. A táborlakókat a legkegyetlenebb módszerekkel kínozták és gyakran agyonverték őket. Natko Devcic fültanúja volt, amint egy Deutch nevű fogoly üvöltött és sírt fájdalmában. A besúgók forró vassal égették és addig kínozták, amíg meg nem őrült. Utána lemészárolták. A rabok előtt ugyan szidták az usztasákat, de csak azért, hogy őket is rábírják hasonló kijelentésekre. Miután elérték céljukat, rohantak jelenteni a vezetőségnek a történteket. A „szabad rabokat” szintén az elítéltek felügyelésével bízták meg, azzal a különbséggel, hogy nem tartoztak engedelmességgel az usztasa felügyelőknek. Jobb szállást és jobb ételeket kaptak, leveleket és csomagokat küldhettek, ill. vehettek át és szabadon mozoghattak a tábor területén.

A ciglanai táborban elkövetett tömeggyilkosságok már 1941 őszén elkezdődtek. Az egyik legvéresebb mészárlás 1941. dec. 24.-én, karácsony este, a keresztény ünnep tiszteletére rendezett vérfürdő volt. Az usztasák mintegy 500 szerb parasztot hajtottak be Jasenovac környékéről a táborba. Milos Ljobo, Ivica Matkovic és Joso Matijevic az egész csoport meggyilkolását tervelte ki. Djordje Milisa több száz méterről szemtanúja volt, amint a csoportot egy rétre vezették és egy mély gödör megásására kényszerítették. Ezután az usztasák kovácskalapáccsal egyenként végeztek az áldozatokkal és bedobták őket a tömegsírba, amelyet később oltatlan mésszel szórtak fel. Karácsony másnapján egy 50 főből álló szerb csoportot hoztak a táborba. Őket Ljubo Milos és Joso Matijevic gyilkolta meg. Jakob Danon tanúja volt, amikor Matijevic Milos szuronyába lökte a hátrakötött kezű áldozatokat, akiket Milos egyenként átszúrt mészároskésével, majd elvágta a torkukat is.

A tábor megnyitásától 1942 februárjának végéig nagyon sok férfit és nőt hoztak a Szeremségből, Szlavóniából, ill. Boszniából. Többségük szerb volt, de voltak köztük zsidók és horvátok is. Letartóztatásukat semmiféle jogi eljárás nem előzte meg, sem az usztasák, sem a rendőrség, sem a joghatóságok részéről. A 100-3000 fős csoportokat egy Velika Kosutarica melletti nagy rétre vitték, ahol baltával vagy kovácskalapáccsal ütötték agyon őket. Összesen kb. 50 ezer embert végeztek így ki. (Több kivégzésnek tanúja volt Hinko Steiner és Egon Berger.) 80 rabot köteleztek sírásásra és a holttestek elégetésére, akik közül csak Egon Berger maradt életben. Ezeket a tömeggyilkosságokat Ljubo Milos, Marinko Polic, Dragutin Pudic, Ante Kojic, Joco Sudar, Jerko Maricic, Ante Modric, Dragan Gasparovic, Mujo Music és Covicic szervezték meg.

Az 1941-42-es tél különösen hideg volt. A rabok jelentős hányada megbetegedett az alultápláltság, az elégtelen ruházat, a gyenge minőségű, fűtetlen barakkok következtében, főként az idősebbek. Aki nem tudott részt venni a munkában, azt az usztasák likvidálták. 1942 januárjában a tábori korházban kb. 300 fogoly volt összezsúfolva. Annyira nem volt hely, hogy sokan a padláson vagy a szabadban kényszerültek aludni és ez is sok emberéletet követelt. Ljubo Milos, Ivica Matkovic és Joso Matijecic az összes beteget felébresztették egy éjszaka, szánra rakták, majd egy mezőre vitték, ahol kovácskalapácsokkal és késekkel kivégezték őket.

1942 jan. 6.-án Ivica Matkovic, Ljubo Milos és Mujo Jusic az összes rabot összetereltette és gyalázkodó hangvételű szónoklatot tartottak, amelyben tudtul adták, nem elégedettek a foglyok munkájával. Ezt követően 50 rabot előállítottak és a barakkokhoz vezettek, ahol lapátokkal agyonverték őket. Febr. 1.-én újból felsorakoztatták az elítélteket. A táborkapu kinyílott, Mujo Jusic hadnagy belovagolt és bevezetett mintegy 500, Mlakában elfogott szerbet. A dróttal összekötözött elítélteket kettesével egymáshoz láncolták és nagyobb usztasa csoport követte őket. Amikor Jusic a rabok elé ért, felkiáltott: „Itt jön a Vörös Hadsereg, végezzünk velük!” Az usztasák előrántották késüket és elvágták a szerbek torkát. A tömegmészárlás befejeztével az úton halomban álltak a véres holttestek, amelyeket a raboknak kellett elégetniük, miután tömegsírokat ástak számukra.

Zlatko Blumschein szemtanúja volt, amint 1942. jan. 20.-án az usztasák különböző szlavóniai városokból mintegy 200 szerb parasztot hoztak a táborba és tompa tárgyakkal egy órán keresztül verték őket. A parasztok kiabáltak az elviselhetetlen fájdalmaktól és sokan meghaltak közülük. Az őrök ekkor az életben maradottakat a halottakkal együtt felrakták egy szekérre, majd egy táboron kívül elhelyezkedő tömegsírhoz vitték őket. Itt földelték el őket, mielőtt egy fegyőr az élőket halálra rugdalta csizmájával.

Az éhező rabok az őrök távollétében élelem után kutakodtak a tábor területén, főleg a konyha és a szeméttelep körül. 1942 februárjában öt elítélt nyers krumplikat próbált meg gyökerestől kitépni a földből a tárház környékén. Az őrök azonban ezt észrevették és jelentették Ivica Matkovicnak, aki azonnali kivégzést rendelt el és a táborban tartózkodó összes foglyot csoportokban felsorakoztatta az udvaron. Az öt rabot meztelenre vetkőztették a hidegben, majd hátrakötözték kezüket és kezeiknél fogva felakasztották őket. Egy órát kellett lógniuk ilyen testhelyzetben. Testük a hidegtől megkékült. Végül Matkovic eloldotta és hátulról lelőtte őket. Ezután beszédet intézett az elítéltekhez, melyben azzal fenyegetőzött, hogy a hasonló „bűntényeket” még brutálisabban fogja megtorolni.

1942 márciusának első felében egy tíz napig tartó mészárlás során 3000 jasenovaci rabot öltek meg. Az usztasák szétzúzták az áldozatok koponyáját, szögeket vertek a testükbe vagy cölöpökkel, vasrudakkal ütötték és csonkították meg őket. Tíz nap alatt mintegy ötven sírásónak ellett elégetni a holttesteket a lágeren kívüli tömegsírban.

1942 elején a horvát bábállam mintegy 40 ezer fős roma lakosságát összegyűjtötték és márciusban Jasenovacba deportálták őket. A ciglanai láger északkeleti részén, a magas fallal, speciális dróttal körülvett és megerősített őrséggel ellátott No.III-C Táborban kaptak elhelyezést. Még barakkokat sem kaptak, sátorban kellett élniük. Mezítláb jártak és élelmezésük még a többi fogolynál is rosszabb volt. Az usztasák különös kegyetlenséggel ütötték, korbácsolták és kényszerítették egymás kivégzésére őket. Este csoportokban a Gradinához vezették őket, ahol megásatták velük sírjukat, majd kalapáccsal agyonütötték őket. Néhány hét alatt végeztek velük, csak néhány romát hagytak meg, akik a gátnál és a falnál „szorgalmasan” dolgoztak. Később ők lettek a gradinai és usticei tömegmészárlások kivégzői (késsel vágták el az áldozatok torkát vagy kovácskalapáccsal ütöttek a fejükre, a fiatalabb nőket előtte megerőszakolták) és sírásói. Munkájukat „megbecsülték”: falusi házakban laktak, jobb élelmet és több italt kaptak. Egyikőjük sem tett szökési kísérletet. 1945 elején azonban ők sem kerülhették el végzetüket, az usztasák őket is meggyilkolták. A roma lakosság likvidálása után a No.III-C Táborba szerbeket, zsidókat és horvátokat hoztak. A foglyok gyakran látták, amint férfiakat és nőket 500-800 fős csoportokban a Gradinára vittek kivégezni. 1942. aug. 17.-én, aug. 29.-én és okt. 18.-án történtek meg ezek a tömegmészárlások.

1942 folyamán számos elítéltet megérkezésük után rögtön likvidáltak a tábor területén kívül, a Száva túlpartján v. Gradinában, Usticében és más helyszíneken. A tanúvallomások alapján sorrendben így rekonstruálhatjuk a tömeggyilkosságokat: egy meghatározhatatlan időpontban megközelítően 8000 szlavóniai parasztot végeztek ki a Gradinán. Rövidesen 7000 emberrel végeztek, akiket a Kozara-hegység környéki falvakban fogtak el, majd egy nagy csoport „élő csontvázat”  hoztak, akiket a jasenovaci vasútállomáson 56 vagonból szállítottak ki. Végül a djakovói női táborból érkező több ezer zsidó nőt és gyermeket mészároltak le a Gradinán. Az usztasa és a roma kivégzőosztag a gyilkosságok és a tetemek elhantolása után lerészegedett.

1942 júniusában kb. 3000 három évre elítélt fogolyszállítmány érkezett a lágerbe. Mivel a három évre szóló ítélet gyakorlatilag egyet jelentett az azonnali kivégzéssel, Jerko Maricic elrendelte, vigyék őket a Gradinára, ahol azután a romák meggyilkolták őket. Ekkor értették meg a táborlakók, mit jelent a három éves ítélet.

A nyár elején érkezett meg a djakovoi koncentrációs tábor megmaradt, 2-3 ezer zsidó nőből és gyermekeikből álló fogolyállománya. A tábor új főparancsnoka, Majstorovic páter adott parancsot likvidálásukra és Joso Matijevic főhadnagy szervezte meg a kivégzésüket.55

A gyilkosságok csúcspontját 1942 késő nyara jelentette, amikor több tízezer szerb parasztot deportáltak a háborús területről, a boszniai Kozara-hegységből. Itt a partizánok ellen küzdöttek az usztasák és a lakosság egyértelműen a népi felszabadító mozgalom mellett foglalt állást. A szerb deportáltak többségét kivégezték és a nőket Németországba szállították kényszermunkára. A gyermekek nagy részét is meggyilkolták, a többieket az ország különböző területén lévő árvaházakban helyezték el. A legbrutálisabb akcióra 1942. aug. 29.-ének éjszakáján zajlott le. A börtönőrök arra kötöttek fogadást, ki tud legrövidebb időn belül minél több elítéltet likvidálni. A győztes a legkorábbi nemzetiszocialista horvát katolikus szervezet, a Katolikus Keresztesek fanatikus tagja, Petar Brzica lett (egyébként jogi tanuló volt), aki 1360 rabnak vágta el a torkát speciális mészároskésével (srbosjek, jelentése: szerb-vágó). Brzicát a „Gégemetszők királyának” nevezték el és értékes nyereményekkel (aranyóra, ezüst étkészlet, sült malac, bor) jutalmazták.56 Jasenovac legnagyobb tömegmészárlásásainak színtere a Száván túli Donja Gradina volt. A tábor halottainak legalább a felét itt végezték ki a legkegyetlenebb halálnemekkel. Kilenc temető 105 tömegsírral található a 156 hektáros területen.57

A nyár végén nagy gyermekmészárlás zajlott le a táborban. A kivégzések következtében a gyermek többsége elveszítette szüleit és más rabok fogadták be az árvákat, saját ételadagjukat korlátozva ezzel. Amikor ez Luburic tudomására jutott, azonnal elrendelte a barakkok és a padlások átvizsgálását. Végül több mint 400, 4-14 év kor közötti, többségében szerb és zsidó gyermeket szedtek össze az őrök, majd regisztrálták és -a táborlakók örömére, ill. megtévesztésére- külön szobákba helyezték el őket. A foglyok közül sok volt tanárt azonosítottak és elrendelték számukra, tanítsák a gyermekeket írásra, olvasásra és énekre. De a boldog időszak hamarosan véget ért, Matkovic, Kapetanovic és Ivan Sliskovic készültek a leszámolásra. Amikor Luburic legközelebb megérkezett a táborba, elhatározták a gyermekek likvidálását. 60-80 fős csoportokban kihajtották őket a Gradinára, ahol a romák agyonverték és elégették őket.

1942 novemberére kb. 160, főleg értelmiségi fogoly maradt a No.III-C Táborban. Ivica Matkovic táborparancsnok az egyik legszörnyűbb halálnemet találta ki számukra: halálra éheztette őket és a vizet is megvonta tőlük. A fegyőrök és a drótkerítés megerősítése mellett kiadta azt a parancsot, hogy minden szökést megkísérlő és élelmet kereső rabot lőjenek le. A kapura egy nagy táblát helyezett „tífusz” felirattal a többi táborlakó megfélemlítése céljából. A legyengült rabok egy pár nap alatt összeroskadtak és csak kb.40-nek sikerült életben maradni néhány hét után. Kétségbeesésükben minden megmaradt fűszálat és zöldet megettek, de nem riadtak vissza a kannibalizmustól sem. Nikola Kuhada, aki egy épület padlásáról belátott a No.III-C Táborba, szemtanúja volt, amint a halálraítéltek, 17 napi éhezés után halott társaik húsát rágják. Breyer és Riboli tanúvallomása szerint esténként sütötték meg az emberi húst. Ivica Matkovic ezen csak szórakozott, gúnyolódott áldozatai sorsán. Néhány rab kipréselte magát a dróton és a Szávába ugrott. Az őrök ezt észrevették, de nem tudták elfogni a szökevényeket. Matkovic ezért úgy határozott, hogy a megmaradt 35 foglyot éjszaka rakják szekérre és vigyék el Gradinába, ahol egy falubeli házba zárják be őket. Más elítélteket is szállítottak oda, akiket előzőleg a harangraktárban kínoztak éheztetéssel. A szobába meztelenre vetkőztették őket és mivel az ajtókat és az ablakokat bedeszkázták, még fény sem hatolhatott be hozzájuk. Egy pár nap elteltével már senki sem élt közülük.

1942 telén több, deportáltakat szállító transzport érkezett a haláltáborba. A láger teljesen megtelt, ezért az usztasák a táborlakók számának csökkentését határozták el. Elsősorban a zsidókat szemelték ki áldozatul. Három éjszakán keresztül, nov. 17-19-ig az usztasa felügyelők sorra járták a barakkokat és összegyűjtötték 800 idős, beteg és gyenge zsidót. Bezárták őket egy koncentrációs szobába, ezt követően pedig egy éjszaka kivitték őket a Gradinára. Megásatták velük saját sírjukat, azután a romák lemészárolták, majd elégették őket.

1942 decemberének egyik legtragikusabb eseménye egy zsidóellenes mészárlás volt. A tábor területén egy meggyilkolt fegyőr holttestét találták meg és észrevették két zsidó rab szökését is. Az usztasák a zsidókat gyanúsították meg a gyilkossággal és véres leszámolásra készültek. Az egyik éjjel a fegyőrök betörtek a zsidók barakkjaikba, kihajították őket és a barakkok előtt ütőkkel verték áldozataikat, akik lábtörést vagy bordatörést is szenvedtek. Sokakat agyonvertek vagy még aznap éjszaka haltak bele sérüléseikbe. Rudolf Richter szemtanúja volt a vérengzésnek.

A világháborús helyzet változása, a sztálingrádi csata 1943-ban az usztasákat is számvetésre késztette. Hatalmuk megtartása érdekében valamennyit visszavettek a terrorból és ez a jasenovaci táborvezetésre is vonatkozott. A horvát koncentrációs táborok legfelsőbb felügyelője, Eugen Kvaternik és Ivica Matkovic is távozni kényszerült posztjáról. A jasenovaci komplexum vezetője egy usztasa katolikus pap, Ivica Brkljacic lett. Matkovic 1943. márc. 19.-én kapta meg felmondását, de Brkljacic csak márc. 25.-én érkezett meg. Matkovic négy napig tartó atrocitássorozattal „ünnepelte meg” leköszönését. Usztasa társaival közösen minden este végigjárták a barakkokat, összeterelték a rabokat, lécekkel, puskacsövekkel, ököllel ütötték őket és csizmájukkal beléjük rúgtak. A foglyok súlyos sérüléseket szenvedtek, egyet közülük brutális módon agyonvertek. Jakob Danon tanúvallomása szerint Petar Brzica, Jozo Stojcic és Nikola Hirschberger különösen kegyetlen módon vettek részt a kínzásokban.

Annak ellenére, hogy az 1943-as év folyamán nem követtek el tömegmészárlásokat, a rabok továbbra is állandó félelemben éltek. A nyár folyamán, a tábor területén kívül dolgozók közül sokuknak sikerült megszökni. Marko Pavlovic és Brkljacic parancsnokok ezért elrendelték, hogy a külső munkára rendelt foglyok lábát bilincseljék meg a következő hónapban. A táborlakók csomagjaikat sem kaphatták meg és napi ételadagjukat is csökkentették. Az őrök is kegyetlenkedtek velük. Többször előfordult, hogy este a táborba kevesebben érkeztek meg, mint ahányan reggel elmentek. A fegyőrök azt állították, azért lőtték le ezeket a rabokat, mert el akartak szökni. Augusztusban  ilyen körülmények között 50-en vesztették életüket. Augusztus végén 15 Boszniában elfogott szerb partizánt hoztak a haláltáborba. Rudolf Richter visszaemlékezése szerint élő csontvázaknak tűntek és testükön a kínzások nyomait viselték. Amikor megérkeztek a táborba, tíz fegyőr az I. századból nekik ugrott és fél órán keresztül cölöpökkel ütötték őket. Három áldozatot vertek agyon, a többiek pedig hamarosan belehaltak sérüléseikbe. A gyilkosságokért az I. század egyik parancsnoka, Ante-Matesa Sankovic és más usztasák (tk. Frane Alilovic, Jurica Brkljacic) a felelősek.

1943 szeptemberétől 1944 januárjáig a tábori adminisztráció 30-80 fős, naponként megalakított  csoportban favágókat küldött ki a Gradinára fát vágni. Este, amikor visszatértek, sokan hiányoztak közülük. Otto Breyer tanúvallomásában visszaemlékezik, három héten keresztül mintegy nyolcvan mentek dolgozni, de egyes napokon tízen közülük nem tértek vissza. Jovan Zivkovic tanúja volt, amint 1942. dec. 29.-én 84 vagy 85 rabot kihívtak egy listáról. Fűrészeket és baltákat kaptak és azt mondták nekik, az erdőben fognak dolgozni. A táborlakók már ekkor gyanakodtak, mert nagyon kevés állandó favágó volt közöttük. Egy csónakba vezették őket és mielőtt a portához értek volna, elvették tőlük az eszközöket. Délben már nem készítettek számukra ebédet és ebből egyértelmű volt, hogy kivégezték őket. Később még a ruháikat is visszahozták a lágerbe. A táborban azt híresztelték, hogy az I. Usztasa Védelmi Csoport I. százada, Ante Vrban vezetésével hajtotta végre a mészárlást. Két héttel később, 1944 januárjában három vagy négy favágócsoportból kb. 120 foglyot végeztek ki a Gradinán, mivel szökési kísérletet terveztek végrehajtani.

A tömegmészárlások újabb sorozata 1944 nyarán indult el. Júniusban egy zágrábi diák, Ivan Wollner megszökött a táborból, de az usztasák elfogták Dubica közelében és helyben agyonverték. Holttestét közszemlére visszavitték a táborba, amelyen Dinko Sakic táborparancsnok elrendelte, sorakozzanak fel, akik segítettek Wollner szökésében. Mivel senki sem jelentkezett, Sakic előhozatta a jasenovacban fogvatartott zsidók nyilvántartását és 100 nevet találomra kihívott közülük, akikből a végén 25-öt (köztük nagyhírű egyetemi tanárokat, jogászokat, mérnököket) a harangraktárban ítéltek éhhalálra. Az ítélethirdetés alatt két zsidót, akikre nem vonatkozott az ítélet, meggyanúsítottak azzal, hogy nevettek. Sakic letérdeltette és hátulról agyonlőtte őket.

1944 augusztus végén Okucani közeléből mintegy 700-800 szerb érkezett Jasenovacba. Otto Breyer szemtanúja volt, amint a foglyokat csónakokba tették, majd a Száva partján, a Mlaka és Jablanac között elterülő erdőségben kivégezték őket. Este az őrök az elítéltek nélkül tértek vissza.

A tábori adminisztráció besúgói útján szeptemberben arról értesült, hogy a rabok bizonyos csoportjai táboron kívüli kapcsolatokat tartanak fenn a partizánokkal és felkelést, ill. szökést terveznek. Az usztasák statáriális hadbíróságot vezettek be megtorlásképpen. A vizsgálat irányításával Luburic a kegyetlenségéről hírhedt Dr. Mihovil Prpic bírót bízta meg, akinek alárendeltjei Mile Sudar, Silvestar Primorac, Petar Pavicic, Lajco Neovcic, Stipo Kvesic és Nikola Pehar voltak. A kihallgatások során válogatott kínzást alkalmaztak: gumibottal verték az áldozatokat, összezúzták az ujjaikat, tűket csúsztattak a körmeik alá, meztelenre vetkőztetve hegesztésnél használatos forrasztóval égették meg őket, megvakították őket. A nyomozás több hétig tartott, ezalatt számos foglyot csonkítottak meg. A szeptemberben megalakított hadbíróság tagjai Miroslav Majtorovi-Filipovic páter, Josip Matija százados, Martin Milkovic főhadnagy és a táborparancsnok, Dinko Sakic főhadnagy csupán aláírták a Prpic által megfogalmazott halálos ítéleteket. Majstorovic páter 1945. jún. 29-én, perében tett vallomásában beismeri, hogy egy meghatározott napon aláírta 17 dubicai és 8 novskai vasúti munkás ítéletét, akiket még ugyanazon napon felakasztottak. Összesen 31 embert ítélt halálra a jasenovaci hadbíróság. A horvát bábállam területén számos hasonlóan működő statáriális bíróságot állítottak fel. Ily módon ártatlan áldozatok ezreit gyilkolták meg.

1944 októberében az usztasák felfedezték, hogy a IV. táborban (kozarai), a „tímárságban” két szerveződés is van, amelyik kapcsolatot tart fenn a partizánokkal. A vizsgálatokat Slavko Lisac vezette, Bozo Djerek, Andrija Svagusa, Mato Zivanovic és Jerko Grubisic társaságában. A zágrábi Stojan Lapcevic és az osijeki Miro Auferber, akik mindketten a tímárságban dolgoztak, tanúvallomásukban elmondták, hogy a nyomozást a legkegyetlenebb brutalitás jellemezte. A hadbíróság végül 25 foglyot ítélt golyó általi halálra.58

A jasenovaci táborvezetők, „Maks” Luburic (1911-1969), Dinko (Ljubomir) Sakic (az 1921-ben, Studenciban született háborús bűnös ma is életben van; korábban kereskedő volt, az usztasa hadsereg egyik vezetője), Ivica Matkovic, Miroslav Majstorovic, Ljubo Milos, Zvonimir Brekalo, Ivica Brkljacic, a muzulmán Saban Mujica („a véres Mujo”) és Zvonko Lipovac voltak.59  A krematóriumot felépíttető Ivica Matkovic „Maks” Luburic első helyetteseként kezdte jasenovaci tevékenységét. 1942 januárjában kinevezték a komplexum igazgatói posztjára. Kegyetlen szadistaként minden nap részt vett a gyilkosságokban, kínzásokban. Örömét lelte abban, hogy áldozatainak szenvedéseit a végsőkig fokozta. Rendszeresen felsorakoztatta a rabokat az udvaron, ha túl soknak ítélte meg a fogvatartottak számát és kiválasztotta azokat, akiket a tömeggyilkosságokban kivégeztek. Nevéhez fűződik az 1941 karácsonyán lezajlott három napos, szerbek ellen elkövetett tömegmészárlás és a No. III-C Tábor lakóinak likvidálása oly módon, hogy éhhalálra ítélte őket a kemény télben.60

A tábor egyik legkegyetlenebb parancsnoka Miroslav Filipovic-Majstorocic páter (eredeti neve: Miroslav Filipovic, 1915-1946), a nyilas Kun páter horvát megfelelője volt. A megtermett testalkatú, durva arcú, de ugyanakkor nőies hangú bosznia-hercegovinai ferences szerzetes Fra Sotona (Ördög Barát) néven vált hírhedtté.61 A ferences rendbe 1938-ban lépett be Tomislav atya néven, a Banja Luka közelében lévő petricevaci kolostorban. Teológiai tanulmányait 1942 januárjában fejezte be Szarajevóban és kápláni kinevezést kapott. Rövid időre visszatért Petricevacbe, majd miután visszautasította, hogy Rómába menjen, az usztasa csapatok tábori lelkésze lett Banja Lukában, a II. Poglavnik Testőrbrigádnál. 1942. febr. 7.-én támadást indítottak három Banja Luka mellett található szerb ortodox falu, Drakulici, Sargovac és Motike ellen. Az akció folyamán 2730 szerbet gyilkoltak le, köztük 500 gyermeket is. A ferences hatóságok visszarendelték a szerzetest, aki nem volt hajlandó megválni a hadseregtől. A mészárlások után, 1942 tavaszán rendtagságát is felfüggesztette a bosnia srebrena-i ferences rendtartomány definitóriuma. A rendből való kizárása azonban még váratott magára, amely ugyan 1942 márc. 29.-én és máj. 1.-én két ülésen is szóba került, de le is vették a napirendről, mert tevékenységében egyházjogilag nem találtak semmi kifogásolnivalót és azt állították, hogy nem tudtak felhozni ellene konkrét perdöntő bizonyítékokat.62 Annak ellenére, hogy tömeggyilkosságra való felbujtás miatt még német katonai törvényszék elé is állították, de a pápai követ, Ramiro Marcone kérésére a büntetőeljárást beszüntették.63 Pályafutása gyorsan haladt előre az usztasa mozgalomban, jasenovaci tiszt és tábori adminisztrátor lett 64, felvette a Majstorovic nevet 65 és 1942 júniusában „Maks” Luburic közbenjárásának köszönhetően már jasenovaci táborparancsnoknak nevezték ki. 1942 októberéig maradt a komplexum élén, ezt követően 1943. márc. 20.-ig csak a stara gradiska-i tábort irányította. 66 (A háborús bűnök kivizsgálására létrehozott Horvát Állami Vizsgálóbizottság dokumentumanyaga máshogy írja le a páter pályafutását. 1942 elején a zágrábi Savska Cesta börtönbe került, majd húsvét után büntetésből a jasenovaci táborba vitték, ahol ún. szabad fogoly volt. Az usztasák hamarosan felfigyeltek képességeire és tisztnek, 1942 végén pedig a ciglanai tábor parancsnokának nevezték ki.67) Igazgatása négy hónapja alatt a ciglanai komplexumban több mint 30000 üldözöttet gyilkolt meg,68 és perében beismerte, mintegy száz fogollyal személyesen végzett. A Stara Gradiskai lágerben és a táboron kívül (t.k. Mlakában és Jablanacban) is gyakran rendezett tömegmészárlásokat. 1945. ápr. 16.-án visszatért a ciglanai táborba. 69 A jasenovaci tömegmészárlásokban rajta kívűl még három ferences atya, Zvonko Brekalo, Zvonko Lipovac és Josif Culina is részt vett.70 Az egyik túlélő, Egon Berger szemtanúja volt, amint a páter gyermekeket emelt fel és hajított a levegőbe, majd egy felfelé hegyezett hosszú szeget háromszor szúrt beléjük és végül karóba húzta őket. Az anyák végignézték kivégzést, majd az usztasa táborszemélyzet őket is likvidálta.71 Gyakran ivott áldozatai véréből: „Kommunista (vagy zsidó) vért akarok inni!” - volt sokszor hangoztatott mondása. Tomo Krkac szemtanúja volt, amint a páter Stojcic-csal három cigány likvidálásával „szórakozott”. Az első cigányt utasították, hogy ölje meg a másodikat kovácskalapáccsal, majd a harmadik tette ugyanezt az elsővel. A harmadikat végül ők ketten gyilkolták meg.72 Majstorovic táborvezetői tisztségét a ferences rend tagjaként vállalta, a rabok gyilkolásakor is jellegzetes, mindenütt félelmet keltő csuháját viselte. A háború után háborús bűnösként bíróság elé került, ahol vallomásában azt állította, a jasenovaci táborban naponta legalább száz embert ölt meg, köztük gyermekeket is. Kun páterhez hasonlóan ő sem érzett semmiféle lelkiismeretfurdalást. Kötél általi halálra ítélték, s még a bitón sem vált meg szerzetesi öltözékétől.73

Ljubo Milos kérlelhetetlen, véres fanatizmusával is kegyetlen szadista hírében állott. Szemben Matkovic-csal, a rafinált gyilkossal, Milos brutális „mészáros” volt.74 Jakov Atijas túlélő tanúja volt, amint átszúrta egy szerb mellkasát tőrével, majd megjegyezte, „a szerb vér édes” és tenyeréből itta ki áldozatának vérét. Egon Berger látta a tizennégy éves usztasa gyermekek kiképzését, amely ortodox papok brutális megkínzásából és meggyilkolásából állt. Az usztasa őrök öt szerb klerikust elővezettek és megparancsolták nekik, énekeljenek egyházi himnuszokat. Egyiküket, aki már nyolcvan éven felül volt, egy tizenkét éves suhanc félholtra verte, leszúrta, mindkét fülét levágta és vigyorogva dicsekedett társainak: „Megmutatom holnap otthon, milyenek egy oláh (vlah) pap fülei!” Ezután a többi négy papot is kivégezték. Ljubo Milos a szakállukat tűzre helyezte és hosszas kínzás után ölték csak meg őket.75 1941. dec. 23.-án szemlére hívta össze Milos a láger foglyait és bejelentette, az egyik rab megkísérelt végezni egy usztasa fegyőrrel, de nem nevezte meg egyiket sem. Ezután 25 foglyot kiválasztott és ott helyben le is lőtte őket. A tömeggyilkosság végeztével még tréfálkozott is: „Ó, elfelejtettem megkérdezni a nevüket”. Szomorú sors várt arra a fogolyszállítmányra, amelyben Milan Flumiani megérkezett. Milos és Maricic a rabokat két csoportra osztották és az első csoportban lévő negyven férfit és a második csoportból három embert Maricic - Milos utasítására - agyonlőtte. Milos rendszeresen lóháton száguldott végig a táboron, ilyenkor ész nélkül lövöldözött a foglyok közé. A tábori adminisztáció épülete mellett berendezett egy „klinikát”, ahol hosszú, fehér orvosi köpenyében személyesen végezte ki a beteg zsidókat. A „műtét” során, melyet büszkén „a zsidók rituális mészárlásának” is nevezett, áldozatát a falnak szorította, így vágta fel torkukat, ereiket és gyomrukat.

Az usztasák számára 1944 októberében már egyértelmű volt a háborús vereség. Macedónia és Szerbia, a jugoszláv fővárossal, Belgráddal együtt teljes egészében felszabadult. Luburic, Boban és a többi usztasa vezető ezért úgy határozott, hogy mindenkit le kell mészárolni, aki ellenségnek számít az usztasák szemében. Újabb deportáltak érkeztek a fel nem szabadított területekről. Teljes börtönöket és  haláltáborokat evakuáltak, rabállományukat Jasenovacba szállítva. Egész télen folytak a mészárlások a Granikon és a Gradinán. Decemberben az usztasák naponta 150-200 embert sorakoztattak fel a vacsora előtt. Az adminisztráció épülete előtt elhelyezkedő barakkba zárták be őket, majd éjjel meztelenre vetkőztetve és dróttal összekötözve felvezették őket a Granikra, ahol kivégezték őket. A holttesteket a Szávába dobták. Vinko Zadrevic, Jakob Danon, Marijan Kustorin, Walter Grun, Yeshua Abinum és Sabetaj Kamhi tanúvallomásai alapján a következő tömeggyilkosságokat tudták megállapítani. A tél folyamán az usztasák kb. 3500 Jasenovacban dolgozó foglyot végeztek ki. Mintegy húsz fiatal nőt (akik a gazdaságban dolgoztak) a részeg fegyőrök megerőszakoltak, majd lemészároltak. Holttestüket behajították a Szávába. 1944 decemberében két csoportot, akik Németországi munkára jelentkeztek, likvidáltak a Granikon. Az első csoportban 200-an voltak, különféle nemzetiségűek és vallásúak, míg a második csoportban csak szerbek voltak. Egy utólag meghatározhatatlan napon kb. 15 ezer munkást és parasztot hoztak a táborba. Az új foglyok a főraktárban és az azt körülvevő mezőkön kaptak helyet és fokozatosan, néhány hét alatt mészárolták le őket a Granikon.76

1945 januárjában a partizáncsapatok egyre közelebb értek a táborhoz, ezért több mint 50 ezer rabot kényszerítettek menetelésre, mindazokat, akik képesek voltak még gyaloglásra. 77 Március végén ötezren voltak a lágerben. 78 A haláltábor 1945 áprilisáig működött teljes kapacitással, ekkor mivel a partizánsereg már a tábor közelébe ért. 79 A szövetségesek márc. 30-31.-én mintegy 40 fogoly életébe kerülő bombatámadást indítottak a láger ellen. Sokan megsebesültek, több helyen tűz ütött ki vagy robbanások történtek. Az őrök gumibotokkal és puskalövésekkel kényszerítették a rabokat a tűz eloltására és a műhelyek felszerelésének megóvására, akik így a halálos veszélyben életüket kockáztatták. 80 Az usztasák a felszabadítás előtt megkísérelték gyorsan eltüntetni a genocídiumra utaló nyomokat. 81 Felásatták a temetőt a foglyokkal és a holttesteket máglyára dobták. Heteken keresztül égtek a máglyák, végül pedig -Luburic parancsára- a megmaradt rabokat is kivégezték, miután részegen megerőszakolták őket. A Stara Gradiska és más haláltáborok -tk. a lepoglavai- rabállományát is átszállították a ciglanai lágerbe. Lepoglavából hétszázan, Stara Gradiskából még többen érkeztek. Őket kivétel nélkül lemészárolták a Granikon vagy a Gradinán. A rabokat, akiket külső munkára vittek, kivégezték a tábor területén kívül, Gradinán és Usticéban. Számos elítélt ásta a tömegsírokat vagy rakta a máglyát. Három héten keresztül egyfolytában égették a holttesteket. Ápr. 20.-án egy 470 fős és egy 400 fős csoporttal végeztek (utóbbiakat Szarajevóból deportálták és a Gradinán végezték ki). Másnap a láger női 760 fős részlegét likvidálták (ők a gazdaságban, a konyhákon és a tejgazdaságokban dolgoztak), holttestüket elégették vagy a Szávába dobták. A nők utolsó útjukon énekelve mentek a halálba. (Egy hónappal később a vizsgálóbizottság női ruhadarabok maradványait találta a gazdaság és a Száva között elterülő réteken és utakon.) Az utolsó holttestek elégetése után az usztasák féktelen ivással ünnepeltek. Ápr. 22.-ére 1060-an maradtak a táborban. A téglaraktár melletti, őrökkel körbevett nagy gyárépületbe vezették őket, amelyet a többi épülethez hasonlóan szintén aláaknázták. A rabok a halál biztos tudatában Ante Bakotic vezetésével kitörésre szánták el magukat. Délelőtt 10 órakor az ablakokat és az ajtókat felszakítva rohantak ki az épületből, de az utolsó percekben 460, főként idős, beteg és legyengült fogoly mégis tétovázott, nem merték vállalni a fegyvertelen küzdelmet. Hatszázan törtek így ki végül és támadták meg az usztasa őröket és elég sokat puszta kézzel megöltek közülük. Megszerezték tőlük fegyvereiket vagy vasrudakkal és téglákkal harcoltak. A keleti kapu irányába futottak, a Kosutaricába vezető úthoz. Miután sikeresen túljutottak a Száva melletti nagy területen, a kapu közelében az egyik rab, Mile Ristic megfojtott egy gépfegyveres őrt, elvette a fegyvert, majd tüzelni kezdett. Csak 80 fogoly jutott keresztül a kapun, a többi 520 életét vesztette a tűzharcban. Az tábor elhagyása előtt, még aznap az usztasák lemészárolták a táborban maradó 460 foglyot is (közülük az egyetlen túlélő a backo gradiste-i Jovan Zivkovic, aki egy romos épületben rejtőzött el és az usztasák távozása után átúszott a Száván, ezután találkozott a Népi Felszabadító Hadsereg Egységeivel, akik a 80 kitörést sikeresen végrehajtó fogoly életét is biztonságba helyezték 82), csak 54 elítélt életét hagyták meg. 83 Ápr.23.-án a kozarai táborban, a tímárságban dolgozó 147 rab is kitörést hajtott végre. Jól átgondolt terv alapján tízszer 15 fős csoportokat alakítottak (mindegyik csoportnak más volt a feladata) és az elítéltek között lévő orvosok mérgező vegyszereket adtak nekik, nehogy az usztasák öljék meg őket. Végül csak tíz embernek, köztük Egon Bergernek és Stojan Lapcecicnek sikerült megmenekülni közülük, akik néhány napon belül találkoztak a Népi Felszabadító Hadsereg egységeivel. Ápr.23.-án a ciglanai tábor kórházát is likvidálták. Jakob Danon tanúja volt, amint Ljobo Milos és Jure Tomic 13 beteg kivégzését rendelték el, amit a mezőkön végre is hajtottak. 84 Az usztasák az épületeket, így a krematóriumot, a kínzókamrákat és az őrházakat is, felrobbantották, elpusztították. A felszabadító partizánok az 54 csonttá soványodott elítélten kívül csak romokat, kormot, füstöt és holttesteket találtak. A rabok szökési kísérletei a legtöbb esetben meghiúsultak és csak néhányan élték túl a haláltábor borzalmait. 1945-ben, amikor már az új jugoszláv állam fennhatósága alatt volt a terület, néhány hónap alatt, Jasenovac maradványait teljes egészében elpusztíttatták mintegy hatszáz kényszermunkára ítélt egykori domobran katonával. Helyén egy 2 km hosszú, 4 m magas fallal körülkerített munkatábort 85, majd a hatvanas évek végén arborétumot hoztak létre.86 A nyolcvanas években emlékhellyé és szabadtéri múzeummá alakították.87

A többi koncentrációs táborban is a legkegyetlenebb emberiségellenes bűntetteket hajtották végre. Ezekben a lágerekben is mindennaposnak számítottak a csonkítások, az élve eltemetések, a kiálló fejek célbavétele, az élő női testek felmetszése, az áldott állapotú nőknél az anyatestben lévő gyermek összeszurkálása.88 A Velebit-hegységben található Jadovno 1941 áprilisától működött 1941 végéig. Itt 35-80 ezer szerbet gyilkoltak meg, holttesteiket barlangokba és tárnalejáratokba tömegével dobálták be. A Zágráb közelében található Danica szintén 1941 áprilisától üzemelt az év végéig. A mindössze három hónapig, 1941 júniusától augusztus végéig fennálló Pag szigetén található pagi táborban szerbek százait semmisítették meg. Az É-horvátországi Volksdeutsche (a horvátországi német etnikum nemzetiszocialista szervezete) irányítása alatt álló Loborgrad női és gyermektábor volt, 1941 szeptemberétől, 1942 októberéig. 1942 májusában a nők és a gyermekek többségét Auschwitz-Birkenauba szállították. A boszniai Kruscica mindössze 1941 augusztusától működött szeptember végéig. Az 1941 decembere és 1942 júniusa között fennálló DK-horvátországi Djakovóban sok rab hunyt el a tífuszjárvány következtében, s az életben maradtakat 1942 nyarán átvitték Jasenovacba. Amint megérkeztek a haláltáborba, rögtön kivégezték őket. Az Osijek közelében lévő Tenje fél évig állt fenn, 1942 márciusától augusztusáig. Ekkor a tábor összes lakóját Auschwitz-Birkenauba deportálták, ahol kivétel nélkül elgázosítás lett az osztályrészük. A lepoglavai tábor is hírhedt volt embertelenségéről. 8 Itt végezték ki 1944 májusában a Pavelic uralmának megdöntésére ugyanezen évben merényletet tervező két minisztert, Mladen Lorkovic-ot és Ante Vokic-ot is. 9 Gyermekek részére három tábort állítottak fel 1942. júl. 12.-én. A Krizevci mellett lévő gornja rijeka-iban négyszáznál több gyermek raboskodott, több mint felük életét vesztette. Jastrebarskoban 3200-an voltak, s négyszáznál többen haltak meg. A legnagyobb gyermektábor Sisakon működött: itt több mint 6600 gyermeket tartottak fogva, közülük több, mint 1600 már nem élték meg a háború végét.89 Az usztasák a megszálló hatalmak segítségével összességében több mint 40 ezer gyermeket (csecsemőktől a 14 éves korúakig) gyilkoltak meg. Banijában, Kordunban, Likában, Szlavóniában, Szerémségben és Bosznia-Hercegovinában 25 ezer, 1942 nyarán a kozarai mészárlásban 23 ezer gyermek életét oltották ki. Kozara környékéről, mintegy 219 faluból és településről 11176 gyermek (6302 fiú, 4874 lány) halt meg az usztasa állam fennállásának időszakában. 18-nak közülük még a nevét, ill. a nemét sem tudjuk, mivel keresztelésük előtt gyilkolták meg őket. Jasenovacban 10340, Gornia Rijekában, Sisakon és Jastrebarskoban összesen 3254 kiskorú vesztette életét. A számadatokról pontos képet kaphatunk, mivel különféle listákban, összeírásokban rögzítették a kivégzett gyermekek nevét, hol és mikor születtek, kik voltak a szüleik és hogyan haltak meg.90

A megszállók és az usztasa, ill. domobran seregek által elkövetett genocídium halálos áldozatainak száma különböző források szerint 300 ezer és egymillió között van. A jasenovaci táborban a különböző források szerint kb. 200-800 ezer foglyot öltek meg. (Az utóbbi adat tűnik a valószínűbbnek.)91 Az egyik túlélő, Jovan Zivkovic tanúja volt, amint az usztasák megünnepelték az egymilliomodik áldozat meggyilkolását Jasenovacban és a történész Terzic is egymillió fölé helyezi a táborkomplexum halottainak számát. Radovan Trivundzic, aki gyermekként maga is a láger foglya volt, 700 ezerre teszi a jasenovaci áldozatok számát.92  Összesen 330-390 ezer szerb (Jasenovacban 45-52 ezret), 32 ezer zsidó (Jasenovacban 8-20 ezer) és 29 ezer roma (Jasenovacban 8-15 ezer) vesztette életét. A jasenovaci táborban 5-12 ezer horvát ellenálló 93  és összesen (minden etnikumból) 7-10 ezer gyermek is meghalt.94  A titói történetírás 600-700 ezer szerb áldozatot írt Jasenovac számlájára.95 A megszállók és segítőik bűntetteinek kivizsgálására létrehozott Horvát Bizottság 500-600 ezerre becsüli az áldozatok számát. 96 Egy hivatalos jugoszláv jelentés szerint a 300 ezer horvát zsidóból csak 1500 maradt életben.97  A roma lakosságot is szinte teljes egészében kiirtották: az 1948-as népszámlálás szerint Horvátország területén mindössze 405 roma élt. (Valószínűsíthetően ők a muraközi túlélők lehetnek: Szálasi elrendelte deportálásukat, amire az idő rövidsége és a szállítóeszközök hiánya következtében már nem került sor.) 98 Jonathan Levy és Tom Easton Ante Pavelic, the Real Butcher of the Balkan’s c. könyve 500 ezer fölé teszi az usztasa rezsim szerb, 80 ezerre a zsidó és 30 ezerre a roma áldozatainak számát. 99 1945.nov.15.-én a Tito vezette jugoszláv kormány, a megszálló erők és a kollaboránsok háborús bűntetteinek kivizsgálására létrehozott Horvát Állami Bizottság 100 (elnöke: Dr. Venceslav Celigoj, titkára: Dr. Ante Stokic) , miután kivizsgálta a megszállók és a kollaboránsok bűntetteit 101, 500-600 ezer halottat állapított meg Jasenovacban (Bűntények a jasenovaci táborban). A Jasenovac Memorial Area egy 59589 nevet tartalmazó listát őriz, amit 1964-ben állítottak össze a jugoszláv hatóságok. A dokumentum szerint 50092-en vesztették életüket Jasenovacban és 9587-en a Stara Gradiskai táborban. A Belgrádi Holocaust Múzeumban egy 80022 fős lista található, az áldozatok etnikai megoszlása pedig a következő: kb. 52 ezer szerb, 16 ezer zsidó, 12 ezer horvát és 10 ezer roma.102