| Szocializmusról a református ifjúságnak |
|
|
|
| Elmélet - Gondolatok | |||
| Írta: Tamás Gáspár Miklós | |||
| 2007 július 19., csütörtök 21:42 | |||
|
Bemutatni a szocializmus eszmerendszerét fiatal embereknek a mai Magyarországon lehetetlennel határos föladat, bármennyire is hálás vagyok a fölkérésért és a meghívásért. Lehetetlennel határos, mondom, hiszen az ifjúságnak erről a szóról három dolog juthat az eszébe, az egyik az 1989-ben letűnt, akkorra már fölpuhult-föllazult, de mégis parancsuralmi rendszer, a másik a Magyar Szocialista Párt, a harmadik pedig a liberális sajtóban használt „szocializmus” mint bizonyos jelenkori törekvésekre értett elmarasztaló, pejoratív jelző. Nézzük meg röviden és sorjában ezeket az elemeket.
2. A szocialista pártok Kelet-Európában - s a Lengyel- és Csehországban, Romániában szociáldemokratának nevezett testvérpártjaik - polgári pártok (még inkább, mint Nyugaton), amelyek ultrakapitalista, piaci politikát folytatnak, ún. „neoliberális” vagy „neokonzervatív” politikát. Őket „baloldali” pártoknak szokás nevezni, mert utódai - de csak leszármazási értelemben - az egykori, félrevezetően „kommunistának” nevezett állampártoknak, amelyek szintén nem szocialista, hanem polgári-modernizáló (ugyanakkor antidemokratikus és antipluralista) politikát folytattak, bár elődeik a valamikori marxista, szociáldemokrata pártokból szakadtak ki az első világháborút követő válságperiódusban - akkor még (rövid ideig) voltak szocialista céljaik, de ez csak forradalmi epizód volt. Ne feledjük, hogy már Karl Kautsky, a német nyelvű (németországi és ausztriai) szociáldemokrácia „pápája”, a marxista ortodoxia főpapja, Vlagyimir Iljics Lenin mestere és példaképe, szintén azt mondta - ugyancsak az első világháború környékén - , hogy a szocialista munkásmozgalomnak előbb végre kell hajtania a polgári forradalmat az elmaradott országokban. Az 1918 előtti, régi magyarországi szociáldemokrácia is fő küzdelmét az általános, egyenlő és titkos választójogért, szavazati jogért folytatta - ez polgári célkitűzés, de az elmaradott Magyarországon senki más nem harcolt ezért! Ezen a Magyarországon a férfilakosság 6 és fél százalékának volt csak szavazati joga (a legtöbb helyen csak nyílt szavazás volt), és még így is csak csendőrterrorral, sortüzekkel, itatással és megvesztegetéssel sikerült a régi, arisztokratikus kormánypártok képviselőházi többségét megteremteni. A gyönge polgárság helyett - már akkor is a legfőbb tulajdonos a nemzetközi, külföldi tőke volt - a szocialista munkásmozgalomnak kellett a par excellence polgári célokat megfogalmaznia és érvényre juttatnia. A marxista ideológia többnyire csak dísz volt, bár ezek a szociáldemokrata és kommunista pártok legalább a munkásság nagyobb jólétéért, a nagylelkűbb munkajogért régebben még tettek ezt-azt, ami mai utódaikról nem mondható el. (A létrejött „szovjet” rendszert még Lenin is államkapitalizmusnak tartotta.) 3. A mai liberális sajtó különös szóhasználata szerint „szocializmusnak” az államosító, tervező, újraelosztás (pl. progresszív adók) révén egyenlőtlenséget csökkentő, keresletet serkentő, központosító-beavatkozó politikát nevezik, tehát kb. azt a politikát, amelyet a második világháború után - John Maynard Keynes gazdaságelméletét követve - nagyjából mindenki folytatott, elsősorban a szociáldemokraták, de olyan vezetők is, mint a konzervatív de Gaulle tábornok (a Francia Köztársaság elnöke 1958 és 1969 között) vagy a konzervatív Johnson és Nixon amerikai elnök. E tekintetben nem volt különbség a munkáspárti Wilson és a konzervatív Macmillan között Nagy-Britanniában se. Ennek semmi köze a szocializmushoz, ez a politika egyszerűen a fogyasztói kereslet serkentésével élénkítette a gazdaságot, föladta a „költségvetési egyensúly”, a „monetáris stabilitás”, a „defláció” már akkor elavult dogmáit, hiszen a két világháború közötti korszak tapasztalataiból megtanulta, hogy a deflációs és egyensúlyi politika súlyos társadalmi konfliktusokhoz vezet - méltóztassanak körülnézni a mai Magyarországon! A keynesi (nem marxi!) politika hívei tudták - bár olyan mai közgazdászok, mint a sok tekintetben kitűnő Kornai János akadémikus, már megint elfelejtették - , hogy a jóléti intézmények (alanyi jogon járó, ingyenes egészség-, nyugdíj- és általános társadalombiztosítás, ingyenes állami közoktatás, olcsón hozzáférhető magaskultúra, garantáltan olcsó bérű lakás, nagylelkű segélyek a munkanélkülieknek, leszakadtaknak, rokkantaknak, betegeknek, olcsó pihenés, nyaralás, olcsó tömegsport, olcsó tömegközlekedés stb. stb.) a társadalmi kohézió, stabilitás, egység egyedül lehetséges garanciái a modern, fölvilágosult, szekularizált tömegtársadalmakban. Ezek a rezsimek engedményeket tettek a szocializmusnak, de nem voltak szocialisták. A liberális sajtó megrágalmazza a polgári jóléti rezsimeket avval, hogy összemossa őket a „kommunista”, „kádári” berendezkedésekkel, amelyeknek megvolt a népjóléti politikájuk persze, de nem ebben különböztek elsősorban a nyugati társadalmaktól, hanem elnyomó karakterükkel - amely szintén nem volt „kommunista” vagy „szovjet” sajátosság: a szintén gyorsan fejlesztő és modernizáló távol-keleti országok egy része (Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr stb.) félelmetes diktatúra volt, Japán mai napig de facto egypártrendszer (akár a Horthy-rezsim), kultúrájuk is meglehetősen represszív, tekintélyelvű, nacionalista és bizalmatlan kifelé. A szociáldemokrata típusú jóléti államok és az egalitárius fejlesztési diktatúrák („szovjet” típusúak és „ázsiai” típusúak) között vannak különbségek (ezek főleg politikaiak és kulturálisak), de a szocializmushoz a közük (az előbbiek köze) történeti és politikai, nem gazdasági és társadalmi. „Jóléti fordulat” a mai politikában nem föltétlenül vezetne a politikai demokrácia megingásához (ez a fordulat természetétől függ), mint ahogy a piaci rendszer extrém neokonzervatív változata (nota bene ez is csak elmaradott országokban fordul elő tiszta formában: korábban Dél-Amerikában - Pinochet diktatúrája Chilében! - , ma meg Kelet-Európában) se kezeskedik a politikai demokrácia fönnmaradásáért. E tekintetben a liberálisok reményei illuzórikusak. Mivel 200 év történetét nem tudom itt összefoglalni, a szocialista gondolat, eszmeirány változatait osztályozni nem lehet tisztem. Az alábbi vázlat a szocializmusgondolat marxi variánsának (elvégre históriailag is ez a legfontosabb) néhány aspektusát ábrázolja. (A) A szocializmus nem utópia, nem program, amelynek a megvalósításához vezető utakat kellene racionálisan megtalálnunk. Ez a fölvilágosodás képe a politikáról - amelynek ott a középpontjában filozófiai program áll: ez a program az erkölcsileg helyes állapotot vázolja föl, és (általában) jogrendszert rendel hozzá, ez ma is így van a kantiánus (többnyire „baloldali”, amennyiben egalitárius) liberalizmus különféle verziói esetében, vö. Rawls, Habermas - , de ez nem Marx képe, aki nem kantiánus, hanem hegeliánus volt, és semmiképpen sem aufklärista. (B) A szocializmus nem egyszerűen a társadalmi igazságtalanságok (egyenlőtlenség, diszkrimináció, kasztos-rendi előjogok) kiküszöbölésére irányul mint mozgalom, hanem a proletariátus filozófiai-politikai megtestesülése. Proletárnak nevezi Guy Debord A spektákulum társadalma c. könyvében (1967, magyarul: 2006) azt a személyt, akinek nincs kontrollja a saját élete fölött. Mit jelent ez? Ahhoz, hogy létezzünk, arra van szükségünk, hogy termelőeszközök segítségével értéket állítsunk elő. A termelőeszközök azonban bizonyos természetes és jogi személyek kizárólagos tulajdonában vannak. A termelőeszköz-tulajdon nélküli személyek ezektől el vannak választva, s csak úgy használhatják érték előállítása végett a termelőeszközöket, ha igénybe veszik a másokéit. A termelőeszközök használata fejében a proletárok csak a munkaidő egy részében dolgozhatnak a saját javukra. A fizetetlen munkaidő során állítják elő az értéktöbbletet, amelynek az újrabefektetése, a termelés bővítésére való használata teszi lehetővé mind a gazdasági növekedést, fejlődést, mind a tőkés profitját, amelyet a tőkés tetszés szerint használ föl, többnyire szintén termelésbővítésre, beruházásra és í. t. A tőke, amely a termelés során létrejött érték és értéktöbblet foglalata, tovább kell hogy értékesüljön ahhoz, hogy ez az egész működés fönnmaradhasson. Minél magasabb hatásfokkal óhajt értékesülni. Ezért a fölhasznált források nagyobb hatékonysággal való értékesítésére (technikai fejlődésre) törekszik, másrészt pedig nagyobb kizsákmányolásra (a megtermelt érték nagyobb hányadának elvonására a proletártól). A proletárt nem fizikai vagy jogi kényszerrel késztetik munkára, mint a kapitalizmus előtt. A tőkés az értéktöbbletet a piacon sajátítja el; a termelőeszközök és a termelők egyesülése munkaszerződés - általában: szerződéses viszonyok - keretében megy végbe, amelyhez a személyek (honpolgárok) jogi egyenlőségére s az ezt megalapozó személyi szabadságjogokra van szükség a mindezt garantáló jogi és államrend keretében. Mind a tulajdont (tehát a proletárok elválasztását a termelőeszközöktől, ami a kapitalizmus lényege), mind a jogegyenlőséget, egyéni szabadságot (egalitárius jogrend, hierarchikus gazdasági rend) erőszakkal tartja fönn az állam, amelynek meg kell őriznie ezt a társadalmi jelleget. Az állam nem semleges az osztályharcban, bár ez a polgári államdoktrína esszenciája. (És itt nem visszaélésekre gondolunk, hanem az egyenlőtlenek egyenlőségére: a fogalom régi, még Arisztotelészé.) (C) A proletárok természetes törekvése a termelőeszközök és a termelők elválasztásának megszüntetése. Ennek semmi köze a termelőeszközök állami tulajdonához, amely épp úgy fönntartja ezt az elválasztást, s evvel megtartja a proletariátust és az osztálytársadalmat. (Elsősorban ezért nem nevezhetjük az 1989 előtti „valóságosan létező szocializmusokat” semmiképpen szocializmusnak.) „Az osztálytársadalom fölszámolása” vagy „az osztály nélküli társadalom” megteremtése ezért a proletariátus célja, amelynek eszköze a termelőeszközök magántulajdonának (azaz elkülönített tulajdonának) a megszüntetése. Az „osztály” a proletariátus számára nem egyszerűen a valaminő kiváltságokkal (privilégiumokkal) rendelkező kaszt („rend”) vagy a kiváltság nélküli, kaszton kívüli „páriák” halmaza, de nem is a vagyonosok és vagyontalanok vagy (ami nem ugyanaz!) a gazdagok és a szegények csoportja. Ezek a szembeállítások - noha valóságosak - a liberális-demokratikus program (ezen belül a kantiánus szociáldemokrácia, mindenekelőtt az ún. ausztromarxizmus) szemszögéből relevánsak, hiszen ennek a programnak a középpontjában áll az egyenlőség, az igazságos (újra)elosztás és a többi. A (marxi) szocializmus ennél tovább megy, hiszen nem a már létrejött egyenlőtlenséget kívánja újraszabályozni, hanem az egyenlőtlenség okait megszüntetni. Nem az egyenlőtlenség „létesít” osztályokat, hanem megfordítva: az osztálytársadalom hoz létre egyenlőtlenséget - a modern kapitalizmusban a jogegyenlőség és egyéni szabadság körülményei között! Marx nem azt mondja, hogy a polgári társadalmakban a jogegyenlőség és az egyéni szabadság puszta látszat (ha az, akkor az visszaélés, és mi nem a polgári társadalom anomáliáival, hanem lényegi karakterével foglalkozunk - a visszaélés, bár valóságos és gyakori, kevésbé lényeges, és nem ide tartozik). A kérdés épp az, hogyan lehet a proletár - a tőkés társadalom mindenkori többsége - alávetve a tőkének, holott alkotmány (stb.) kezeskedik az ún. alapjogokért. (D) Nem rendi (születési) kiváltságok, hanem a tőke és a tulajdon kizárólagossága, szeparáltsága a fő ok, és ezt szintén a polgári alkotmányos és jogrend garantálja. Az osztálypozíciók - szemben a rendi társadalmakkal, de legalábbis könnyebben - fölcserélhetők (a proletárt épp az tartja meg a konjunktúra időszakában fegyelmezettnek, hogy reménykedhet benne: egy szép napon tőkéssé válik, vagy más módon bújhat ki a munkakényszer alól), ez nem változtat az osztálytársadalmon, amelynek középpontjában a magántulajdon centralitásából fakadó kizsákmányolás áll. (E) Ez a helyzet okozza, hogy a termelés (munka) teljességgel elválik az egyes emberek hajlandóságaitól, hajlamaitól, kedvteléseitől, tehetségétől, hiszen a tőkés társadalomban nem a termelők szükségleteinek kielégítéséért, hanem piaci profitért (a tőkék értékesülésének lehetővé tételéért) folyik a munka, „piacra” termelnek, amelynek az absztrakt szükségletei nem természeti vagy szociális, hanem elvont - növekedési, expanziós - szükségletek. Ez a piaci imperatívusz irányítja a munkát, tehát a proletárok életét. A társadalmi munkamegosztás elválasztja a proletárt a munka céljától: a megélhetésért, ha tetszik, pénzért dolgozik, ami elvontság, közömbösen áll szemben az adott termelésfajta konkrét (technikai vagy egyéb) céljával. Nem azért vagyunk karosszérialakatosok vagy könyvelők, mert szeretjük a karosszériát és a kettős könyvelés matematikáját, hanem azért, hogy megéljünk, fogyasszunk stb. Ezért a munkánk elidegenült , s mi magunk is azok vagyunk. Az, amit ébrenlétünk legértékesebb óráiban, életünk legtermékenyebb korszakában csinálunk, idegen belső törekvéseinktől és vágyainktól. Ezért a szocializmus a magántulajdon (a termelőeszközök magántulajdona, nem pedig a nem termelő, nem tőkejellegű, személyi tulajdon), a munkamegosztás, a tőkepiac, az állam és a jog megszüntetése a proletariátus által. A proletariátus - ezen nem a hagyományos, nagyüzemi, ipari munkásságot értjük, hanem a termelőeszközöktől elválasztott, tőketulajdon nélküli bérmunkásokat a futószalag vagy a képernyő vagy urambocsá, a keverőpult mellett - akkor változik politikai értelemben is osztállyá („magáértvaló osztállyá”, ahogy a fiatal Lukács György írta az 1920-as években), amikor szocializmussá változik, hiszen a szocializmus „a valóságos mozgalom maga” (Marx). (F) A szocializmus politikai alapkérdése az, hogy ez miképpen történjék meg. Kautsky és Lenin szerint (bár ez sem olyan egyszerű) a forradalmi tudatot - amely „magáértvaló osztállyá” teszi a „magánvaló osztályt” - úgymond kívülről kell „belevinni” a proletariátusba („a munkástömegekbe”), ez a forradalmi értelmiség föladata. „Forradalmi elmélet nélkül nincs forradalmi gyakorlat” - írta Lenin. Ennek a változatnak én nem vagyok híve, ám nézzük meg gyorsan, mi szól mellette. Elsősorban az, hogy a kapitalizmus alapjellege nem nyilvánvaló, ennek a föltárása tudományos és filozófiai munka dolga. (Ebben a kapitalizmus különbözik más, korábbi társadalmaktól, amelyekben nem volt jogegyenlőség, mobilitás, egyéni szabadság.) A hűbéri társadalomban a jobbágy fizetett a földesúrnak. A polgári társadalomban a tőkés fizet a proletárnak (bért). A kizsákmányolás rejtett, az elnyomás (sokszor) közvetett, a szegénység, nélkülözés, egyenlőtlenség, a nemzedékeken keresztül ugyanabban a miliőben fönnmaradó hátrányok magyarázata az uralkodó osztály (a burzsoázia) ideológiája révén (miatt) kvázi-természetinek tetszik, ez az ideológia a proletariátust is áthatja. A tőkés társadalom igazi jellegének megértése maga is az osztályharc egyik alapvető tétje. Ezért szükség van a forradalmi elmélet (tudomány) által áthatott élcsapatra, „a proletárpártra”, amely megtestesíti és valódi osztállyá teszi a proletariátust. A hátrányok világosak: a proletárpártból kizsákmányoló erő válhat, amely új osztály- vagy kaszturalommal cseréli (cserélheti) föl a korábbi változatot. Evvel a veszéllyel sok forradalmár volt tisztában már a XIX. században. (G) A másik lehetőség: a proletariátus spontán fejlődésére és politikai intelligenciájára támaszkodni. A „proletárpárt” legtúlzóbb metafizikusa (Lukács György) is úgy képzelte, hogy a párt a forradalom után azonnal elveszíti különállását és esetleges politikai privilégiumait - különben is, ha az állam megszűnik, milyen politikai kiváltságok lehetségesek? - , a forradalom után a proletariátus hatalom nélküli önkormányzata, a (visszahívható, nem képviseleti, hanem „részvételi”) munkástanács irányít, a gazdaság elválasztása a közszférától megszűnik (ez a kapitalizmus másik titka, hogy ti. „a gazdaság” mint olyan ún. „magánügyek” és „magánviszonyok” szövedékének tűnik föl, ezért a benne érvényesülő elnyomás elsikkad a jog és az erkölcs „szeme” elől). (H) Általában is, a „magán-” és a „köz-” előtagok eltűnnek a szocializmusban, hiszen ez a hierarchia előföltétele. Márpedig minden - csalárdul „természetesnek” föltüntetett - hierarchiának el kell tűnnie, tehát a magántulajdonnak, az államnak és a családnak (amely a férfi/női egyenlőtlenségen és munkamegosztáson nyugszik, és minden elnyomás alapformája). El kell tűnnie az értéknek: a termelésnek a szükségletek, a szépség és a szabadság függvényében kell alakulnia. Ennek a módozatait nem írhatja elő utópia, hiszen ez már önmagában zsarnokság lenne, a filozófiai terv szerzőjének zsarnoksága az új társadalom lakóival szemben. Az állam eltűnéséből következik a nemzetköziség is - hiszen ha csak egy vagy néhány állam tűnik el, a szabad társadalomra kívülről rátörnek a ragadozók. A kevés igazi keresztyén - mint Tolsztoj - anarchokommunista volt és pacifista. Kevesen vették komolyan a „ne ölj” parancsot, hogy a faragott képekről ne is szóljunk. De a modern szocializmus nem erkölcsi természetű - bár a szocialisták erkölcsi okokból szoktak szocialistákká (kommunistákká) válni. Nem erkölcsi lázadás, hanem történelmi projekt, amely a modern kapitalizmus és a modern proletariátus karakteréből következik. Az, hogy a tőke vak expanziójából, a munkamegosztásból, a jogegyenlőséggel egyesített univerzális megfosztottságból és erőtlenségből mi következik, ezt ma mindenki láthatja. Az emberi világ (megint) a pusztulás szélén tántorog. A szocializmus a kapitalizmus ellentéte, a kapitalizmus termeli magából. A keresztyénség eredete más. Országa nem e világból való, ezért a történelemben sok mindennek lehetett a szövetségese. Egyben rokon a szocializmussal: könnyű meghamisítani és visszaélni vele. Mindkettőből - mindkettőnek az eltorzításából - szörnyűségek következtek, olykor nagyobbak, mint az, amit kijavítani próbáltak. Keresztyéneknek nem adok tanácsot. De szocialistáknak igen: van, amivel már nem érdemes próbálkozni, mert már megbukott, és nem véletlenül. Az egyenlőség és a modern fejlődés önmagában nem szocializmus, és az új civilizációnak nem kielégítő alapja. Ez biztos.
|
|||
| Utolsó frissítés: 2008 december 04., csütörtök 10:30 |
Támogató: Joomla!. Designed by: Joomla 1.5 Template, ntchosting. Valid XHTML and CSS.


