Minden, önmagát antikapitalistaként definiáló mozgalom számára szükséges, hogy meghatározza mi is volt valójában a „létezett szocializmus” (államszocializmus? államkapitalizmus?). Ez a törekvés nem más, mint a saját programunk újrafogalmazása.

A kommunizmus (anarchizmus) a kapitalizmus lerombolására törekvő mozgalom, melynek világos céljai, történelmi programja van. A 20. századot átívelő „szocializmus” értelmezésével kapcsolódunk a proletariátus történelmi programjának folyamatosan zajló tisztázásához.

1917 és 1923 között forradalmi hullám rázkódtatta meg a kapitalista világot. Az 1914 óta tartó háborúba belefáradt proletárok egyre nagyobb tömegei lázadtak fel, terjedt a szolgálatmegtagadás, a frontbarátkozás, a sztrájkok, szabotázsok, majd a fegyveres felkelés. A forradalom lángja Oroszországban csapott a legmagasabbra. A proletariátus szétverte az államgépezetet, és erőteljes akciókat indított az árutermelés és a tulajdon megszüntetéséért. Évekig tartó harcok során, és sokszázezer proletár lemészárlása árán állította helyre a rendet a magát kommunistának (bolseviknak) nevező burzsoázia, akik a „forradalom győzelmét, a szocializmus megvalósítását” hirdették. A forradalmi mozgalom eltiprásának feladatát szociáldemokrata párt vállalta magára. Mi az a szociáldemokrácia?

A szociáldemokrata pártok - korábban gyakran nevezték magukat kommunista pártnak, és azt is tegyük hozzá, hogy nem minden kommunista pártnak nevezett csoport volt szociáldemokrata - a politikai palettán a proletárok képviselőjeként jelenek meg. Céljuk az, hogy demokratikus választások útján átvegyék a hatalmat - a radikális szociáldemokraták, mint pl. a bolsevikok erőszakos hatalomátvételben, puccsban gondolkodtak -, és „szocialista”, jóléti berendezkedést valósítsanak meg, ahol magasabbak a munkabérek, kevesebb a munkanélküli, ingyenes az oktatás, az orvosi ellátás, stb.

Ez nem kommunista program. A szociáldemokraták nem antikapitalisták, nem a proletariátus érdekeit képviselik - a proletariátusnak nem az az érdeke, hogy magasabb legyen a fizetés, hanem az hogy megszűnjenek az osztályok -, nem a bérmunka eltörléséért harcolnak. Oroszországban a bolsevik párt volt az a szociáldemokrata párt, amelyik vérbefojtotta a forradalmat. Magukhoz ragadták a hatalmat, kiirtották a forradalmi csoportokat, és végrehajtották az árutermelésen és árucserén alapuló kapitalista rendszer rekonstrukcióját. A Szovjetunió, ez a „munkásállam” a forradalom eltiprásának eredménye.

Joggal vethető közbe, hogy nem csupán a kapitalizmus, de az egész mai uralkodó civilizáció a tulajdon és a csere kialakulásával kezdődött. Ez így igaz. Az a civilizáció, melynek - jelenleg - legfejlettebb formája a kapitalizmus, a tulajdonra és a cserére épül, a csereérték elkülönülésére a használati értéktől. Amit a ma általánosan elfogadott vélemény fejlődésnek nevez nem más, mint a kizsákmányolás fejlődése. A kapitalizmus a valaha létezett legfejlettebb kizsákmányoló rendszer - azaz itt a legnagyobb fokú a kizsákmányolás. A kapitalizmus alapjainak elutasításával magát a mai civilizációt utasítjuk el. Középút nem lehetséges. A kommunista program nem más, mint a ma létező civilizáció lerombolása, és egy új civilizáció felépítése teljesen más alapokon. A kommunizmus az emberi társadalom legfejlettebb formája - és egyben a ma egyeduralkodó kapitalista társadalom totális tagadása. A kapitalizmus kitermeli saját sírásóit - a proletariátust -, az emberellenes civilizáció kitermeli lerombolóit és a valóban emberi civilizáció létrehozóit.

Ezek súlyos szavak, de nem kis tétben játszunk. Vagy forradalom, a viszonyok totális tagadása azaz kommunizmus - vagy az emberiség kipusztulása a tulajdonra és cserére épülő civilizáció által.

A világ burzsoáziájának szüksége volt a Szovjetunióra, hogy elvegyék a proletariátustól a kommunista perspektívát. Hiszen ha van egy állam, amelyet kommunistának nevez mindenki, akkor nagyon nehéz a valódi kommunista programot (vagyis a csere, a tulajdon, a pénz, az állam megsemmisítésének programját) képviselni. A Szovjetunió létezésének egyik célja az volt, hogy világszerte lejárassák a kommunizmust. A burzsoáziának szüksége volt a Szovjetunióra, a Szovjetuniónak szüksége volt érdekszférára, így jöttek létre a különböző „szocialista” országok. Ezek a „szocialista” országok valójában kapitalista országok voltak - akárcsak a Szovjetunió -, hiszen a kapitalizmus összes ismertetőjegyét megtalálhatjuk náluk. Ezekben az országokban:
- demokrácia volt, mert a demokrácia nem más, mint a különböző árucikkek demokratikus cseréje. Minden elcserélhető pénzre, és a pénz valami másra: ez a demokrácia lényege, és nem a politikai, választási bohóckodás. A demokrácia a csereérték diktatúráját jelenti: a dolgoknak nem a hasznosságuk adja meg a lényegüket, hanem az értékük, vagyis hogy mit (mennyi pénzt) lehet értük kapni. Az érték diktatúrája totális: minden dolognak kifejezhető pénzben az értéke. Az emberi élet is csupán annyit ér, amennyit termelni tud. Ha valaki már nem képes részt venni az árutermelésben, vagy egyszerűen nincs szükség a munkaerejére, annak az élete semmit sem ér. Nyugdíjasként éhen pusztul, meghal a kórházban, vagy megdöglik a háborúban.
- voltak osztályok (legfeljebb a burzsujok prolinak hazudták magukat), és volt osztályharc (a folyamatos munkalassítástól, a lógástól elkezdve a munkahelyi lopáson, a sztrájkokon, tüntetéseken át a fegyveres felkelésekig).
- volt csere, árutermelés, pénz, volt munka és kizsákmányolás.
- volt tulajdon: a tulajdonnal mindig csak az egyik osztály (a burzsoázia) rendelkezik. A proletárnak ezekben az országokban sem volt semmi tulajdona a munkaerején kívül. Hiába hirdették a magántulajdon megszüntetését, az úgynevezett állami tulajdon mögött ott állt a burzsoázia. A tulajdon mindig magántulajdon, amit az állam véd.
- volt állam, ami biztosította a kapitalizmus működését: voltak törvények, volt rendőrség, hadsereg, börtönök. Létezett minden olyan intézmény, melyek biztosítják az érték diktatúrájának fennmaradását, melyek munkába kényszerítik a proletariátust, melyek lehetővé teszik a kizsákmányolás állandó fokozását: voltak iskolák, volt család, vallás, egyház, tudomány, stb.
 
Az 1939-45-ös háború teremtette beruházási lehetőségek eredményeként Európában néhány évtizedig gazdasági fellendülés volt, ennek köszönhetően a proliknak is zsírosabb morzsák jutottak. Kelet-Európában megvalósították a szociáldemokrata programot. Nem volt olyan a látvány és a minőség mint Nyugaton, de az újjáépítés után, a ’60-as évektől kezdődően a kizsákmányolás is kevésbé volt intenzív. Keleten kevesebbet kellett dolgozni, alacsonyabb volt a munka intenzitása. Nem volt olyan durva a létbizonytalanság, a megélhetés többé-kevésbé biztosítva volt. Nem nagyon voltak hajléktalanok,  és (évekig tartó várakozás után, egy panel-blokkban) lakáshoz is lehetett jutni. Még nyaralni is eljutottak a dolgozók. A munka kötelező volt és a munkakerülést büntették, de a munka mindenhol kötelező, hiszen aki nem dolgozik az kénytelen más módon pénzt csinálni, vagyis nagy az esélye annak, hogy kriminalizálódik.

Teljes erővel folyt a kommunista hagyományok meghamisítása, a kommunista perspektíva eltüntetése, lejáratása. A szocializmus fő terméke a társadalmi béke volt, és ez volt az egész rendszer létrejöttének és fennmaradásának lényege. Amíg szükség volt erre a termékre, és ezt biztosította a rendszer, addig gazdaságos volt a működése.

70 évvel a forradalom után a burzsoázia úgy érezte, hogy sikerült kiirtani a kommunizmust, és már nincs szüksége az általános társadalmi béke fenntartását biztosító szocialista országokra.

A „rendszerváltás” egy hosszantartó folyamat látványosnak kikiáltott epizódja volt csupán. A ’70-es évek második felében elkezdődtek az áremelések, amit a ’80-as években a gazdasági struktúraváltás, a privatizáció elkezdése követett. A ’90-es évekre már annyira nyeregben érezte magát a burzsoázia, hogy nekiláttak a sokkterápiának. Az IMF/WB (Nemzetközi Valutaalap/Világbank) által levezényelt, mindenhol azonos forgatókönyv szerint zajló megszorító intézkedések durva támadást jelentenek a proletárok életkörülményei ellen. A termelést racionalizálják: kevesebb embernek kell sokkal több munkát elvégeznie a tömeges elbocsátások után. Egyre tovább csökkentik a szociális juttatásokat, kevesebb a segély, csökkennek az állami támogatások. Ezeket az intézkedéseket már nem lehetne „kommunista” ideológiával eladni. Az egész világon zajló megszorításokat itt elnevezték „rendszerváltásnak”. A „szocializmus” nem volt elég produktív, hiszen már nem volt akkora szükség a társadalmi béke ily módon való megtermelésére, mint a forradalmi hullám leverése utáni évtizedekben. A tőke nem tudja tovább fizetni a „sok jót” a proliknak, és nem is akarja. A versenyképesség fenntartása megkívánja a termelés állandó reformálását, és ha a burzsujok megreformálnak valamit, akkor a mi körülményeink biztos hogy rosszabbak lesznek.

A „rendszerváltás” lezajlott, a „szocializmust felváltotta” a kapitalizmus. A kizsákmányolás folyamatosan növekszik, az államgépezet egyre erősebb, az ellenállás, a valódi kommunista mozgalom gyenge, elszigetelt. De a kommunista program (az érték diktatúrájának, a tulajdonnak, az árutermelésnek az elpusztítása) változatlan. Ragaszkodunk ehhez a programhoz, a proletariátus történelmi programjához.