„Az erőszakos forradalom után a következőket kell eltörölni: magántulajdon, állam, autoritás elve, és az osztályokat melyek embereket kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra, elnyomókra és elnyomottakra osztják. Ha a gazdaság szocializálva lesz, a már szabad termelők közvetlenül fogják irányítani a termelést és a fogyasztást. A helyi szabad közösségek megszületése után új társadalmi mechanizmust hozunk létre. A termelők szabadon dönthetik el milyen formába szerveződnek. A „comuna libre”-é lesz a burzsoázia tulajdona, élelem, ruha, munkaeszközök, nyersanyag stb. Ezek a termelőkhöz kerülnek, akik közvetlenül a közösség érdekében fogják használni. A közösségnek meg kell adnia a maximális szabadságot minden lakosnak, segítenie kell a betegeknek, oktatni a fiatalokat…”

Minden bizonnyal a FAI (és a vele szimbiózisban élő CNT) írta az anarchizmus történetének legszebb fejezetét, amelyben az anarchizmus nem zárt értelmiségi körök, vagy „tisztaszívű gyilkosok” doktrínája volt csupán, hanem valódi tömegmozgalom, sőt mi több: maga a társadalmi valóság. Írásomban ennek a fejezetnek az elbeszélésére teszek kísérletet különös tekintettel a FAI megalapításától (1927) a spanyol polgárháború liberter szakaszának (1937. május) végéig tartó liberter „fénykorra”. Az anarchizmus ekkor nem csupán egy doktriner szekta, nem is csupán a munkásmozgalom egy irányzata, hanem egy valós, működő történelmi alternatíva. Nem véletlen hát (mint arról könyvek, folyóiratok, vagy honlapok tömege tanúskodik), hogy a „vörös-fekete Katalónia” ma is a liberter mitológia legfontosabb fejezete.

Az anarchizmus születése Spanyolországban

Az anarchizmus kialakulása, a munkásmozgalom anarchista (liberter) és marxista (autoriter) szárnyra bomlása Spanyolországban is a nemzetközi körülmények hatására történt meg. Az 1870-es évek elejére egyértelművé vált, hogy az I. Internacionálén belül éles határvonal választja el egymástól Marx és Bakunyin híveit. Túl a meglevő személyi és hatalmi ellentéteiken a vita nagyon is elvi jelentőségű volt: Bakunyin hívei képviselték az egyébként ekkor még meglehetően belterjes munkásmozgalomnak azt a szárnyát, mely a politikai hatalom megragadását se hasznosnak, se kívánatosnak nem tartotta, sőt az ehhez vezető utat (a politikai pártok alakítását) is elvetette. Hiszen, ha a cél a hatalom lerombolása révén a teljes társadalmi emancipáció (ebben természetesen Marx és Bakunyin egyetértett), akkor, hogy lehetne a munkások felszabadulásának az útja ennek a hatalomnak a meghódítása?

Az anarchisták ellenezték az Internacionálé Főtanácsának Marx által erősen propagált centralizált hatalmát is a tagszervezetek felett, nagyjából ugyanilyen típusú megfontolásból („Ha a cél egy automóm, föderatív berendezkedés, akkor e felé hogyan lehet törekedni egy centralizált struktúrában?”).

Az Internacionálé spanyol föderációja vaskos többségét bakunyinisták alkották, így Spanyolországban (szemben a nemzetközi helyzettel, ahol 1872-ben Hágában az anarchistákat kizárták az Internacionáléból) a marxisták léptek ki a nemzeti föderációból. A spanyol köztársaság kikiáltása (1873) után republikánusok balszárnyát képviselő „kérlelhetetlenek” úgy vélték, hogy az éppen kihirdetett alkotmány nem bontja le eléggé a központosított államot, ezért a saját (konföderatív) állammodelljük érdekében fegyveres felkelést hirdettek, melyet elsősorban Andalúzia forradalmárai követtek. Az Internacionálé spanyol szekciójának vezetői ennek, az ún. kantonalista mozgalomnak a támogatása mellett döntöttek, akik rövidebb-hosszabb időre több városban (Cádiz, Granada, Málaga, Valencia, Cartagena) át is vették az uralmat. A köztársaság hadserege azonban gyorsan leverte a mozgalmat, amely (magának a köztársaságnak a bukása révén is) a jelentős spanyol szekció szétszóródásához, gyakorlati megsemmisüléséhez vezetett.

Míg a forradalom csúcspontján a föderációnak 50-60.000 tagja volt, a bukást követően néhány jó képzett értelmiségi titkos körei alkották a „mozgalmat”. A forradalom apálya és a tömeges legális akciók lehetetlensége (a Borbón-restauráció) az egyéni terror felé vitte a spanyol anarchizmust (is). Ebben azonban nemcsak a spanyol körülmények játszottak szerepet, hanem (ismét) a nemzetközi események is.

A tett propagandájától a szakszervezetekig

A Kropotkin-féle „második generációs” kommunista anarchizmus mivel egy igen optimista társadalmi-gazdasági koncepción alapult (lényegében egyfajta szociális antidarwinizmuson, mely szerint a természet törvénye nem a harc, hanem a kölcsönös segítségnyújtás) a forradalmi lehetőségeket is optimistán ítélte meg. Ez a „csak egy szikra kell” gondolkozásmód lényegében logikusan vezetett az egyéni terrorhoz, az ún. tett propagandájához.

A spanyol anarchizmus külföldtől való „ideológia függését” nagyban befolyásolta, hogy a spanyol anarchizmusnak nem volt nagy erejű gondolkodója, Bakunyin, Kropotkin, Malatesta, Reclus eszméi vezérelték őket, amennyire ismerték, és amennyire/ahogy értették őket.

Az új taktika értelmében, az 1890-es években a spanyol közvélemény az anarchisták és az állami erőszakszervetek kíméletlen párharcával szembesült: előbbiek az egyéni terror módszerével harcoltak, az utóbbiak a törvényességen jóval túllépő (koncepciós perek, kivégzések, egyszerű gyilkosságok) állami terrorral. A kemény küzdelem azzal ért véget, hogy 1897-ben Michele Angiolillo lelőtte a kertjében újságot olvasó Cánovas miniszterelnököt, mely tett valósággal sokkolta a közvéleményt. Ez az anarchistákat is taktikájuk újragondolására késztette.

Másik oldalról pedig a kormánypolitika is változott: jórészt amnesztitát kaptak a koncepciós perek bebörtönzöttei, illetve a szakszervezeti szabadság némi szélesedése előtérbe tolta az anarchistáknak azt a szárnyát, amely a szakmai szervezkedésben látta a mozgalom jövőjét. Ezen utóbbi hatás szintén a külföldi teoretikusoktól érte a spanyol mozgalmat.

Egyre nyilvánvalóbbá vált ugyanis, hogy az egyéni terror tulajdonképpen az általános forradalom lehetetlenségének a beismerését is jelentette. Ezzel a taktikájával szemben az általános sztrájkot, mint forradalmi eszközt, először három ismert francia anarchista Tortelier, Louise Michel és Charles Malato javasolja 1888-ben, Kropotkin pedig 1891-ben ítéli úgy, hogy nagy hiba azt gondolni, hogy „pár kiló dinamittal meg lehet rengetni a társadalmi rendet”. Majd 1892-ben jelenik meg először Kropotkin, a híres olasz anarchista Errico Malatesta és Louise Michel (a „vörös szűz”, a Kommün hőse, később a megtorlás deportáltja, majd az amnesztia után az anarchizmus egyik francia szimbóluma) röpirata, amely felhívja az anarchistákat a szakszervezetekbe való belépésre.

Az anarchista teoretikusok elképzelései szerint a latin országokban ekkor születő korporatív szervezetek (a szakszervezetek) és a jövő liberter kommunizmusának társadalmi elképzelései között nyilvánvaló konkordancia van, a forradalmi eszköz a liberterek számára ekkor már, az általános sztrájk (nem az egyéni terror), amely szintén könnyen kapcsolható volt a szakszervezeti formához. Így az anarchisták tett propagandája taktikáját felváltotta az action directe (a munkások által vezetett közvetlen akció), az individuális stratégiára alapuló elképzelést az általános sztrájk gondolata, a „tiszta szívű gyilkosokat” pedig az anarcho-szindikalizmus.

Az anarcho-szindikalizmus Spanyolországban is az egyéni terrorban csalódott anarchisták szakszervezetekhez való csatlakozásával jött létre: ennek értelmében 1900 októberében Madridban 150 helyi szervezet és 52.000 tag képviseletében ült össze az első liberter szakszervezeti kongresszus, amely létrehozta a CNT-elődjét. A szervezet nem is tétlenkedett sokáig: 1902 februárjában országos, határozatlan idejű általános sztrájkot hirdetett. Ezt a már 1888-ban létrejött szocialista jellegű szakszervezet az UGT nem támogatta, az ország fejlett területeinek (elsősorban Barcelona) munkásai azonban igen. A sztrájkot természetesen leverték, azonban hosszú távú következménye az lett a dolognak, hogy az UGT teljesen elvesztette a befolyását Katalóniában, ahol az anarcho-szindikalisták átvették a hatalmat a szervezett munkásság körében.

Végül maga a CNT az anarchista szakszervezetek első országos föderációja 340 helyi szervezet és mintegy 30.000 tag részvételével 1911 októberében alakult meg. A CNT, a liberter elveknek megfelelően, távolról sem volt egy hagyományos, centralizált struktúrával bíró szervezet, hanem igen festői képet mutatott: ismeretlen volt benne az alsóbb szervezetek tényleges alárendelése a felsőbbeknek, sőt a kezdeményezések jelentős része alulról érkezett. A szervezet vezetősége azonban mérsékelt szindikalistákból állt, akik a CNT tevékenységét a jövendő liberter társadalom kivívása helyett a közvetlen (munkaügyi, munkásjóléti) célok felé irányították.

Hasonló folyamatok zajlottak le más országban is (mindenekelőtt és főképpen Franciaországban) melyek nem kerülték el az anarchista teoretikusok figyelmét sem.

Anarchizmus, anarcho-szindikalizmus

Az anarcho-szindikalizmus egy szocialista ideológia abban az értelemben, hogy egyértelműen a munkásosztály forradalmiságára, kitüntetett társadalmi szerepére épít.  Az anarchisták, az anarchizmus számára erről szó sem volt, a szakszervezet csak az anarchista propaganda és meggyőzés kitüntetett fóruma, de ami fontosabb, a munkásosztály sem a „történelem motorja”: a társadalmi emancipáció mindenki ügye. A szakszervezet nem a jövő társadalmának alapegysége, hanem egyszerűen a nevelés révén az anarchista meggyőződés előszobája, illetve a harci fegyver, azaz a forradalmi, általános sztrájk „eszköze”. A proletariátus szerepéről szóló vitákban érdemes felidézni a kor neves francia anarchistájának Jean Grave-nak véleményét, aki szerint a forradalmi remények és a mindennapok gyakorlati osztályharca (utóbbi a szakszervezetek sajátja) mindenképpen ellentmondásban vannak egymással, a munkások pedig a szakszervezetek által mindenképpen inkább az utóbbiban érdekeltek. Jean Grave számára az általános sztrájk propagálásának pontosan annyi az értéke, mint az antimilitarista vagy az adófizetés-ellenes propagandának: a szakszervezeti propaganda nem öncél és nem is kizárólagos.

Az anarchizmuson belüli nagy vita az anarcho-szindikalizmus kérdéséről az amszterdami anarchista kongresszuson zajlott le 1907-ben, a vitát gyakran Monatte-Malatesta disputaként is szokás emlegetni, mivel az főként a két szembenálló álláspontot képviselő francia anarcho-szindikalista és az anarchizmus nagy doyenje között zajlott.

Pierre Monatte nem hagyott kétséget a felől, hogy a szindikalizmus nem anarchizmus, azonban a közös elemek – a föderalizmus, a szervezetek autonómiája, a közvetlen akció, az antiparlamentarizmus, a forradalmiság – alapvetően pozitívvá teszik a számára az anarchisták csatlakozását a szakszervezetekhez. Az elsősorban Malatesta által elővezetett ellenérvek arra épültek, hogy az anarcho-szindikalisták gyakran összekeverik a saját elképzeléseiket a szakszervezetek valóságával:
„A szindikalizmus nem más, és nem is lesz soha más, mint egy törvényes és konzervatív mozgalom, amelynek legfeljebb az lehet az egyedül elérhető célja, hogy javítsa a munkakörülményeket.”

Malatesta számára egységes osztályérdek sem létezik, a valóság azt mutatja, hogy a szakszervezetek gyakran az adott csoport sajátlagos korporatív érdekeinek az eszközei csupán. Ebbe a végső soron mindig reformista irányultságú szervezetbe az anarchisták viszik bele a társadalmi forradalom gondolatát, ezért szereplésük mindenképpen üdvös.

Maga a kongresszus egyébként természetesen támogatta az anarchisták belépését a szakszervezetekbe, hiszen azokban az anarchista meggyőződés terjesztésének eszközét illetve a munkások önemancipációjának a színterét látta.
Malatesta álláspontja azonban az 1914-es nagy csalódás után még egyértelműbbé válik:
„A szakszervezet nem vezet el természetszerűen, saját belső erejénél fogva az ember felszabadulásához. (…) Úgy gondolom, hogy a szakszervezet egyszerre lehet a jó és a rossz eszköze, ma lehet a társadalmi rend konzerválásának, de a társadalom átváltozásának is auktora, a jövőben pedig lehet a reakció és a forradalom ereje is, aszerint, hogy saját szerepére korlátozódik-e, mely szerint a szakszervezet célja a tagjai aktuális érdekeinek védelme, vagy pedig áthatja az anarchizmus szelleme, mely elfeledteti vele az érdekeket és előtérbe helyezi az elveket.”

Az anarchista álláspont a Malatesta-féle elképzelés, ez lényegében a szakszervezetekben csak az anarchista propaganda kitüntetett terepét látja, ez kiegészül például Grave meggyőződésével, miszerint a szakszervezetek a dolgok természetéből következően reformisták. A szakszervezetekről való anarchista álláspont megint Malatestával szólva a következő:
„Mindig elleneztem, hogy az elvtársaink eltávolodjanak a munkásmozgalomtól. Ma azonban azt ellenzem, hogy sokan közülünk az ellenkező hibába esnek: feloldódnak a mozgalomban. Még egyszer: a munkásszervezet, a sztrájk, az általános sztrájk, a közvetlen akció, a bojkott, a szabotázs, maga a fegyveres felkelés nem mások, csak eszközök. A cél az anarchizmus. Az anarchista forradalom jóval több, mint egy osztály ügye: magában foglalja az egész alávetett emberiség felszabadulását, három – gazdasági, politikai és erkölcsi – tekintetben. Tartózkodjunk tehát minden egyoldalú és egyszerűsítő eszköztől. A szindikalizmus, mely kiváló cselekvési eszköz a munkások számára, azonban nem több mint egy az eszközök közül. De nem téveszthetjük szem elől, hogy csak egy cél érdemli meg az erőfeszítést: az Anarchia.”

A munkásosztályról és szerepéről való eltérő álláspont is döntő, az anarcho-szindikalizmus liberter szocializmus inkább, mint anarchizmus. Noha a pedagógiának, a forradalmi nevelésnek tulajdonított kiemelkedő szerep közös (ez az önemancipáció közös igényéből ered), a forradalmi eszköz, az anarchizmus esetében közelebb áll egy felkeléshez, mint egy általános sztrájkhoz. Maguk az anarcho-szindikalisták egyébként a gyakorlati mozgalom legradikálisabb részét, ám kisebbségét alkották, amely mint látni fogjuk a spanyol példán igen komoly problémákat jelentett a gyakorlati kérdéseket illetően. Az anarchisták szakszervezetbe való belépésének jelentőségét a következőképpen foglalja össze az anarcho-szindikalizmus talán legfontosabb teoretikusa, a francia Fernnad Pelloutier 1895-ben:
„A liberterek belépése a szakszervezetbe egy igen komoly eredmény. Először is megismertette a tömegeket az anarchizmus valódi jelentésével, egy olyan doktrínáéval, mely eddig kevéssé, vagy csak az egyéni terrorról, volt ismert. Az elvek természetes összefüggése miatt másrészről felnyitotta a szervezett munkások szemét, hogy a korporatív szervezetük, melynek eddig csak egy igen restriktív koncepciójával bírtak, mivé is válhat valójában.”

A latin-országokban az anarchisták tömeges belépésével a szakszervezetekbe jön létre az anarcho-szindikalizmus, mely egy szervezetben lévén a forradalmi szindikalizmussal illetve a reformista szindikalistákkal a szakszervezeti mozgalom történetének is része. A szindikalizmus kétségtelenül igen sokat köszönhet az anarchizmusnak, de ez persze nem egyirányú folyamat: a mozgalomba belépett anarchisták is legalább annyit változtak, mint amennyit változott a mozgalom az ő hatásukra.
 
A FAI megalakulása

A spanyol mozgalomban épp ellentétes irányú tendenciák zajlottak, mint Franciaországban. Míg a francia (ott inkább, legalábbis a századfordulótól, forradalmi szindikalista) CGT a világháború hatására inkább jobbra fordult és a háború végére lényegében „normális” szakszervezetté vált, Spanyolországban a háborús konjunktúrának véget vető válság, a radikális andalúz szervezetek beáramlása a mozgalomba és az orosz forradalom hatása eltávolította a reformizmustól az egyébként csak 1914-től legálisan működő CNT-t. A az eddig főleg katalán szervezet közben országos kiterjedtségre tett szert elsősorban Asztúriában, a Baszkföldön és a madridi kis- és középiparban történő előretörése révén. A CNT 1919-es kongresszusán már 600.000 taggal rendelkezett.

A Primo de Rivera által végrehajtott katonai puccs (1923) és a létrejövő diktatúra kiélezte a, mint láthattuk alapvetően nemzetközi sémákat követő, vitát a „moderáltak” és a „tiszták” között. A „tiszták” éppen a „szindikalista eltévelyedéssel” magyarázták a CNT kudarcait (legfőképpen azt, hogy nem tudták megakadályozni a katonai diktatúra uralomra jutását): „a Konföderáció soriban egyfajta vezető kaszt alakult ki…sokak számára fontosabb a fizetett tisztség a szervezetben, mint a gyárban végzett munka. A szindikalista eltévelyedés képviselői ki akarják űzni az anarchizmust a munkásszervezetből” – írta az egyik anarchista vezető. Végül a „tiszták”, mivel egyébként a CNT legális működése a diktatúra alatt amúgy is szünetelt, 1927 július 24.-én Valenciában létrehozták a FAI-t (melynek, mint az elnevezés is  jelzi, a portugál liberterek is tagjai voltak). A FAI jóval inkább volt egy titkos forradalmi szervezet (a polgárháború kitörésekor mintegy 40.000 taggal rendelkezett), mint egy sokszázezres szakszervezet, azonban a FAI mindegy egyes tagjának CNT tagsággal is kellett rendelkeznie.

Láthatjuk, hogy a FAI létrejöttének két oka volt: egyrészt egy szervezetben kívánta tömöríteni a valódi forradalmár libertereket, másrészt komoly befolyást kívánt kifejteni a jóval nagyobb testvérszervezetének irányvonalára. Mindkét elképzelést siker koronázta.
 
A polgárháború előestéjén

A polgári köztársaság kikiáltásakor (1931) a CNT is visszanyerte legalitását, azonban a szélsőségesek („faistas”) azonnal a köztársaság ellen is harcot hirdettek. Ekkor indult el az a folyamat, mely során a „tiszták” fokozatosan megkaparintották a CNT vezetését. Tovább radikalizálta a CNT tagságot, hogy a PSOE (a spanyol szocialista párt) és szakszervezete az UGT az államhatalom birtokában mindent megtett a CNT visszaszorítása érdekében. 1931 őszére a FAI átvette az irányítást a legtöbb barcelonai „syndicatoban” és megszerezte a CNT központi lapjának a Solidaridad Obrera-nak a vezetését is.  A mérsékeltek fokozatosan elvesztették a befolyásukat, egy szárnyuk – bírálva a faisták „infantilis”, fegyveres felkelésre szólító politikáját – ki is lépett a CNT-ből megalapítva a világ valószínűleg egyetlen anarchista pártját, a Szindikalista Pártot. 

Az anarchisták viszonya viszont véglegesen kiéleződött a kormánnyal, így a CNT az 1933-as választásokon kiadta a jelszót: „No votad!” megbuktatva ezzel a baloldali kormányt, és hatalomra segítve a reakciós jobboldalt.

Ekkor újra a nemzetközi tendenciák érvényesültek a spanyol mozgalomban is: Spanyolországban is kialakult az elképzelés, hogy az egyébként itt is megjelenő fasizmussal szemben egységes munkáserőt szegezzenek szembe (ez az ún. népfront-politika, amely Spanyolországban ez nagy kommunista párt híján, ellenben jelentős anarchista, anarcho-szindikalista tömegek birtokában, nem a kommunisták és a szocialisták, hanem utóbbiak és a liberterek közeledését jelentette).  Az 1934-es példátlan bestialitással eltiport asztúriai bányászfelkelés csak közelebb hozta egymáshoz a baloldali szervezeteket. A mészárlás után az 1935-ös év dermedt csendben telt el, azonban az 1936-os választásokra a baloldali szervezetek létrehozták, elsősorban francia mintára, a Népfrontot. Sőt, noha a CNT ebbe természetesen nem volt hajlandó belépni, mégis szabad kezet adott a választásokon a tagságának, az anarchisták pedig tömegekben járultak az urnákhoz, eldöntve a baloldal javára a választást. A baloldal jórészt a CNT döntésének köszönhette a győzelmet, azonban a liberterek jövőre vonatkozó elképzelései jelentős eltértek a más baloldaliakétól: a polgárháború előestéjén (1936. május) tartott zaragozai CNT-kongresszuson a vörös-fekete zászlók árnyékában a faista szárny kerekedett felül, a CNT fő feladatának liberter kommunizmus kivívását tartotta. Márpedig a CNT befolyása döntő súllyal esett latba: ebben az időben a szervezetnek már másfélmillió tagja volt (míg a szocialista UGT-nek nagyjából kétmillió).

A polgárháború

A forradalom: az állam „eltűnése”

Az 1936. június 18.-ai katonai felkelés pillanatában a liberter mozgalom valamennyi szervezetének tagjai - cenetisták, faisták, szindikalisták – teljes erővel fordultak a lázadás ellen, sőt egyes helyeken (ahol ez sikerült, például Katalóniában) főképpen ők fojtották el a lázadást. Az ekkor már, mint láthattuk, lényegében faista befolyás alatt álló CNT-nek azonban esze ágában sem volt megállni félúton, a liberális demokrácia megvédelmezésénél. Azokon a területeken ahol túlsúlyban voltak, elsősorban Katalóniában és Andalúzia egyes részein megkezdődött a liberter (anarchista) eszméken alapuló társadalmi forradalom.

Mielőtt ismertetnénk a forradalom elemeit, körülményeit adjuk át a szót a spanyol forradalom talán leghíresebb tanújának, a POUM (a baloldali, antisztálinista kommunista párt) milíciájában harcoló George Orwellnek:
„Először jártam olyan városban, ahol a munkásosztály volt nyeregben. Gyakorlatilag minden valamire való épületet elfoglaltak a munkások, és mindegyiket vörös zászlók, vagy az anarchisták vörös-fekete zászlai borították, minden falon sarló és kalapács díszelgett, mellette pedig a forradalmi pártok nevének kezdőbetűi, szinte minden templomot feldúltak, a szentképeket pedig felgyújtották. Minden bolton és kávéházon felirat tudatta, hogy az üzletet köztulajdonba vették, még a cipőtisztítókat is kollektivizálták, és ládáikat vörös-feketére festették. A pincérek és a bolti eladók az ember szemébe néztek, és értésére adták, hogy egyenrangú félnek tekintik. Egy időre eltűnt minden alázatosság, sőt még a szertartásos udvariasság is. Senki nem mondta, hogy „Senor” vagy „Don”, de még azt sem, hogy „Usted”, mindenki elvtársazta vagy tegezte a többieket, „Buenos Dias” helyett pedig „Salud!”-dal köszöntötték egymást az emberek. A borravalót Primo de Rivera óta törvény tiltotta, jószerével az első élményem volt, hogy a szálloda igazgatója kioktat, amiért borravalót próbálok adni a liftesfiúnak. Magánautó nem volt, valamennyit államosították, a villamosokat, a taxikat és számos egyéb szállítóeszközt vörös-feketére festették. A forradalmi plakátok mindenütt vörös és kék színben lángoltak a falakon, mellettük mocskos sárfoltnak tűnt a kevés megmaradt hirdetés. A legkülönösebb látvány maga a tömeg volt. Külsőre úgy festett a város, mintha a vagyonos osztályok gyakorlatilag megszűntek volna létezni. Furcsa és megindító volt mindez. Sok mindent nem értettem, és valahogy nem is szívlelhettem az egészet, de azonnal felismertem, hogy ilyen közállapotokért érdemes harcolni.”

A forradalmi Barcelona minden bizonnyal megindító hely lehetett, a megvalósult anarchizmus lényegében egyetlen világtörténelmi példája megérdemli, hogy közelebbről is szemügyre vegyük, hogy mi történt.

A katonai lázadás kitörésével, és az ez ellen megszerveződő munkásfelkeléssel a polgári köztársasági állam lényegében megszűnt létezni, a „köztársasági” (értsd: a nem Franco kezére jutó) területeken a munkásszervezetek átvették a legfontosabb állami funkciókat. Ez egyrészt az állam katonai-rendfenntartó, másrészt a közigazgatási-szervező funkcióját is jelentette. A köztársaságnak saját fegyveres erő hiányában a köztársasági zónában is eltűnt a hatalma, a katonai hatalom a munkás-milíciák kezébe került, melyeket szakszervezetek (CNT, UGT, FAI) és pártok (POUM, PSUC – a spanyol sztálinista kommunista párt) szerveztek meg. A tényleges közigazgatási irányítás mindenhol a különböző forradalmi, antifasiszta stb. bizottságok kezébe került, a polgármesterek és a municipális tanácsok helyett pedig a munkásbizottságok irányítottak. Ezzel egy kettős hatalmi rendszer alakult ki: egy hivatásos és egy spontán, de a tényleges hatalom többnyire az utóbbiak kezében volt.  Maga a munkáshadsereg (amely az első hónapokban egyedül vette fel a harcot Franco részben hivatásos hadseregével), a munkás-milíciák kaotikus rendszere, egyébként választott parancsnokai, az egyenlő ellátmány, a benne uralkodó egyenlőség révén magának az osztálynélküli társadalom mintája is volt a benne harcolók számára (ezekről szintén, az őket belülről ismerő Orwell ad kritikus, de szeretetteljes képet).

A forradalom: az ipar és a mezőgazdaság kollektivizálása

A földkisajátítást illetően a kormány szerepe csak a tények jóváhagyását jelentette, a paraszti kisajátítás a forradalom napjaiban spontán módon jelentkezett. A parasztok azonban a földet kollektívan vették birtokba, általában a helyi CNT-, illetve UGT-szervezet irányításával, sok településen mindkettő vezetésével (a két szervezet viszonya falun kimondottan jó volt). Ezeknek a kollektíváknak (melyek sosem fedték le a terület teljes lakosságát, a legmesszebb a kollektivizálásban Aragónia jutott, ahol a lakosság 75 százaléka kollektívában művelte a földet) a működése összességében sikeresnek volt mondható: nőtt a megművelt földek, és a mezőgazdasági gépek használatának az aránya is, a kollektíva termelékenyebb volt, mint az egyéni, törpebirtok.

Az ipari kollektivizálás is kezdetben spontán módon kezdődött, azonban szemben a mezőgazdaságival csak Katalóniában vált jelentőssé: Barcelonában az üzemek 70 százaléka, Madridban azonban csak 30 százaléka került a munkások irányítása alá. Katalóniában (és részben Aragóniában) a kollektivizálás nemcsak az ipari termelésre, hanem a szolgáltatásokra is kiterjedt: közszolgáltatásokra, kávéházakra, taxi-társaságokra, hotelek, pékségekre, sőt még a bordélyházakra is (a prostituáltak elkergették a madame-ot, és dolgozói tulajdonba vették az intézményt). A „tiszták” az anarcho-szindikalista elveknek megfelelően az egész rendszert egységes szakszervezeti irányítás alá akarták venni, erre azonban nem került sor, novemberben pedig a katalán kormány illegálissá tette a szakszervezetek általi kollektivizálást. Az ipari kollektivizálás során így is figyelemre méltó eredmények születtek. Erre az adott lehetőséget, hogy a tulajdonos eltűnésével eltűnt az osztályharc fő oka is, ugyanazok a CNT-munkások akik napi hét óra munkaidőt követeltek, most a saját gyárukban hajlandóak voltak 12-16 órát is dogozni. Lehetővé vált a termelés vertikális ellenőrzése, modernizálása, a polgárháború szükségleteinek megfelelően a hadianyag termelésre való átállás, a kisüzemek felszámolása stb. A kétségkívül meglevő zavarok oka egyrészt az összehangolatlanság, másrészt a vállalatokat irányító munkástanácsok hozzá nem értése, harmadrészt a háborús körülmények voltak. Az ipari kollektivizálás eredményei felemásnak voltak mondhatóak, például a textilipari termelés 40 százalékkal esett vissza, a gépgyártás azonban 60 százalékkal nőtt. 

A meghátrálás

Már 1936 végén megkezdődött, és 1937 tavaszára befejeződött az a folyamat, melynek során az 1936 nyarán kialakult új, forradalmi világ csírái is megsemmisültek. Mi történt? A liberter kísérlet bukását, mint láthattuk kevésbé magának az „anarchista rendszernek” a belső bajai okozták (noha ezek tagadhatatlanok voltak), mint inkább a külső, a polgárháborúhoz köthető körülmények. A CNT és a FAI egy olyan szövetségben harcolt Franco fasisztái ellen, melynek tagjai a baszk nacionalistáktól a polgári liberálisokon, a szocialistákon kommunistákig, a legkevésbé sem akartak valaminő liberter társadalmat. A külföld szerepe (a Francot nyíltan támogató náci Németországtól és fasiszta Olaszországtól, a „be nem avatakozás” kétszínű és hatástalan politikáját folytató Nagy-Britannián és Franciaországon át, a spanyol proletárhatalmat ügynökei révén ténylegesen felszámoltató Szovjetunióig), az „antifasiszta egység” árnyoldalai (a „szövetségeseknek” tett, a háború megnyerése érdekében szükségesnek vélt engedmények), illetve magának az anarchista mozgalomnak belső gyengeségei (komoly szerepet játszott, hogy az anarchizmus aragón és anadalúz fellegvárai már a háború elején elestek) túl soknak bizonyultak a spanyol liberter kísérlet számára.

A kettős hatalom rendszere már 1936-ban megszűnt, ekkor a CNT és a FAI két-két embere belépett a katalán kormányba, ezzel az addig lényegében a tartományt irányító „munkáskormány”, az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottsága megszűnt. Később a két szervezet négy miniszterrel a központ, madridi kormányhoz is csatlakozott. 1937-re újra a polgármesterek és a választott képviselők léptek a helyi hatalomban a munkásbizottságok helyére, októberben megindult a Néphadsereg szervezése, a milíciáknak az abba való beolvasztása, 1937. júniusában a barcelonai munkásjárőrök tevékenysége is véget ért, visszatért a karhatalom az utcákra. A 1937. májusi barcelonai munkásfelkelés (melyben a CNT, a FAI és POUM milíciái harcoltak a kormányerőkkel és a kommunistákkal) már nem tudta megállítani a folyamatot.

A munkás-önigazgatás és a kollektívák helyzete is romlott, a kormány pénzügyi nyomással, a támogatások és a megrendelések megvonásával küzdött mind a mezőgazdasági, mind az ipari kollektívák ellen. 1937 nyarán kommunista csapatok Aragóniában fegyverrel verték szét a kollektívákat, majd 1938-ra sikerült megállapodni, hogy az eddigi kollektívák megmaradnak, de állami irányítás alá kerülnek. Ez viszont már a CNT és a FAI eredeti céljainak a teljes feladását jelentette. Franco győzelmével pedig az 1936-os év összes eredményei elvesztek.     

Prológus

Míg a szocialista párt és a kommunista párt a hetvenes évek közepén a Franco-diktatúra bukása után újjáéledt és az immár Spanyolország politikai életének fontos részévé vált, addig a liberterek a szabadság 1977 utáni légkörében sem tudtak lábra kapni. A CNT ugyan az átmenet idején kiadott egy nagyobb visszhangra szert nem tevő programot, de befolyása csupán egyes vállalatokra (például ilyen volt egy időben a barcelonai metró) korlátozódott. Nemcsak országos politikai, hanem komoly szakszervezeti szerepet sem tudott játszani többé, jelenlegi szerény utódszervezetei részben a CNT, részben a CGT név alatt működnek.

 
Jegyzetek

1. A CNT (Confederación Nacional del Trabajo) 1937.májusában, a Zaragozai konferencián elfogadott programjából (idézi Zolcsik, 70-71.o.).
2. Federación Anarquista Ibérica.
3. Az idézetek forrása: Miéville (l. a bibliográfiát), 12.o.
4. Idézi Juillard, 112.o.
5. Orwell, 18-19.o.

Bibliográfia:

Balázs Gábor: Az anarcho-szindikalizmus születése
http://www.rednews.hu/index.php?option=com_content&task=
view&id=1680&Itemid=85

Beevor, Antony: A spanyol polgárháború, Európa, Budapest, 2002.

Harsányi, Iván: Az anarchizmus Spanyolországban, Múltunk, 2000/4.

Juillard, Jacques: Fernand Pelloutier et les origines du syndicalisme d’action directe, Éditions du Seuil, Paris, 1971.

Miéville, Ariane: Entre anarchisme et syndicalisme, Syndicalisme, anarchisme et anrcho-syndicalime en débat au Congres Anarchiste d’Amsterdam en 1907, www.left-dis.nl/f/1907.pdf.

Orwell, George: Hódolat Katalóniának, Interart, Budapest, 1989.

Zolcsák Attila: Az anarchista föderalizmus és a spanyolországi regionalizmus, Eszmélet 70.